Keveset beszélgettek, mindenki elvolt a saját gondolataival.
– Majd szóljatok, ha odaérünk! – kérte a lány, és nekitámaszkodva az ajtónak, kikerült a középső tükör látószögéből.
Szabolcs a sebességváltón nyugvó kezét áttette Mónika combjára. Hiányolta a délutáni gyors szexet, még ha nem is szokott valami fergeteges lenni, de az is jobb, mint a semmi.
Móni hátrapillantott a lányára, majd az ő balkeze óvatosan a férfi nadrágjára került, olyan rafinált módon, hogy a kisujj apró rezegtetésével a nyugvó fallosz felét kellőképpen izgatni tudja. A hatás nem maradt el, a kisujj már kevésnek bizonyult. A férfi egy pillanatig a térdével támasztotta ki a kormányt, és kigombolta a nadrágját. A nő keze azonnal becsusszant a nyíláson, és megkeresve az alsónadrág bejáratát, marokra kapta a meredező falloszt.
A férfi jobbja rutinosan, több ruharétegen át is megtalálta a női rést, és azon húzogatta az ujját, mintha vakargatná. Tudta, hogy Móni ettől be tud indulni.
A nő többször, váratlanul hátranézve ellenőrizte a lányát – aki egyenletesen szuszogott –, és már mindkét kezével Szabolcs farkát kényeztette.
– Kapd be! – súgta a férfi.
– Pszt!
– Naaa!
– Akkor nem veszem észre, ha felébred.
– Majd én figyelem…
– Pszt!
– Megállunk – jelentette ki Szabolcs, és máris behajtott az utat kísérő fák közé.
Hangtalanul kiszálltak, és a férfi bokáig leeresztette a nadrágját. Várta, hogy a nő eléje guggoljon, és lecsapolja a kezével keltett izgalmi nedveket. Mert ő már megtette a magáét, áll, akár egy lándzsa, büszkén fogta a farkát: ilyenkor mindig újra beigazolódni látta az össze nem költözés előnyeit, hiszen lassabban válnak unalmassá egymás számára.
– Menjünk hátra! – mutatott Mónika az autó mögé, és megigazgatta maroknyi mellein feszülő ruháját, hogy alá lehessen nyúlni.
Alig helyezkedtek el a jármű takarásában, egy panaszos hang szólalt meg a hátsó ülésről:
– Pisilés van? Miért nem szóltatok?
Kapkodva rángatták vissza a ruháikat. Csengének fel sem tűnt, hogy más okból álltak meg, mint ami őt felébresztette.
Az út további részében ki-ki elmerült a tájban és a saját gondolataiban.
– Korai lesz még vacsorázni, de ez a hely jónak tűnik – fordította Szabolcs a tópart felé a kormányt, ahol egy harsány tábla vendéglőt jelzett.
– Van itt minden! Kerthelyiség, víz…
– Szúnyog?
– Ilyen helyen irtják, nem úgy, mint otthon.
A lány közben kiszállt a kocsiból, és a tóhoz sétált.
– Ki jön velem vízibiciklizni?
Mónika megborzongott:
– Rám ne számítsatok! Megvártak benneteket a padon.
Távolabb, a kéklő vízen úszkált már néhány csónak és vizibicikli. Az árnyékból előbicegett egy bácsika, és kérdőn nézett az új vendégekre.
Csenge kiválasztott egy járművet, és fürgén a közelebbi ülésébe telepedett, Szabolcs fizetett, majd vígan tekertek a csillogó tavon.
Mónika hátrahajtott fejjel nézte a felhőket, hallgatta lánya távolodó nevetését, és elégedett volt a péntek délutánnal.
Csenge nem hajtotta a pedált, csak elterült, kényelmetlen pózban feküdt a műanyag ülőkén, és – szokás szerint – kikapcsolta a nadrágját, mintha nem férne el benne a lapos hasa. Hirtelen mozdulattal lerúgta a nadrágot, majd körbenézett, és a felsőjéhez nyúlt.
– Le ne vedd! – szólt rá Szabolcs.
– Gondolhattam volna! – húzta el a száját a lány.
– Az is túlzás, hogy bugyiban ülsz itt…
– Na és? Ki látja, hogy bugyi? Lehetne bikini is, nem? – Megvonta a vállát. – És ha bugyi se lenne rajtam, ahhoz lenne köze valakinek?
A férfi nem válaszolt, csak elkapta a tekintetét a kétoldalt kinyújtott lábak közötti fehérségen át kirajzolódó dombról és résről.
Csenge dudorászni kezdett, majd – erős billegést hagyva maga után – hasra feküdt a vízibicikli napozóplaccán, és a kékséget bámulva énekelgetett. A járgány kopott-piros zománcfestéke és a fehér bugyi annyira kiemelték a két félgömböt, hogy akkor sem lehetett volna máshova nézni, ha nem mozgatja folyton a lábát. A bugyi tervezője pontosan tisztában volt vele, hol kell keskenyebbre és feszesebbre gyártani a ruhadarabot ahhoz, hogy éppen csak egy kicsit gyűrődjön be, és igazgatás nélkül is hibátlanul álljon Csenge fenekén.
– Elvihetnél a nádas mögé – szólalt meg, mintha a halakhoz beszélne.
– Nem lehet, mert elakad… De minek is mennénk?
– Napoznánk meztelenül! Izgi lenne, nem?
– Visszafordulunk, mert anyád hiányol!
– Tudja, hogy jó társaságban vagyok. Egy ilyen sármos pasival mi bajom történhetne? – Felállt, és egyensúlyozva tárta szét a karját. – Ha beleesek, kimentesz?
– Ne ess bele, mert vizes lesz a ruhád!
– Levetem előtte… Na? Aztán véletlenül beleesek. Kimentesz?
– Még egy pofont is kaphatsz!
– Most nem lát senki. – Megfogta a passzos top alját, mintha egyetlen rántással át akarná húzni a fején, de nem mozdult. – Nincs rajtam melltartó.
– Ülj le a popsidra, mert tényleg beleesel!
– Alkut ajánlok. Ha levehetem a felsőmet, nem fogok beleesni… Na?
– Nem veheted le.
Csenge megfeszített testtel oldalra dőlt, és vízszintesen belezuhant a tóba. Egyetlen pillanatig úgy tűnt, mintha a víztükör nem akarná befogadni, és vissza fog pattanni – hiszen annyira valószerűtlen volt az egész –, aztán mégis szilánkokra tört és elnyelte a kékség. A virgonc cseppek milliói kacagva pattogtak szerteszét.
– Te nem vagy normális! – ugrott fel Szabolcs. – Hol vagy? – Kétségbeesetten kémlelte a szétterülő fodrokat, és a hullámok közepében feltörő buborékokat.
Kapkodva vetkőzött.
Még évekkel később is szégyellte azt a percet, amikor nem ugrott azonnal a lány után. Ruhástól.
A buborékokat leste azon a ponton, ahol Csenge elmerült, és az alsónadrágot magán hagyva letérdelt a vízibicikli szélére, hátha egy karnyújtás pótolhatja a vízbemerülést…
Várta és remélte, mégis meghökkent, amikor hirtelen, közvetlenül mellette bukkant fel a lány feje, prüszkölve, köpködve.
Valami nagyon sértőt, valami szokatlanul durvát szeretett volna mondani, ám nem jött ki hang a torkán, csak belekapaszkodott a lány kezébe, és húzta kifelé, közben sírt és nevetett egyszerre.
– Ne csináld, mert felhorzsolod a hasam! – rángatta el Csenge a karját, de a következő mozdulatnál már szárazra került. – Halat nyeltem.– Köpködött. – Békát… pfuj… – Térdelt a vizibicikli közepén.
– Te nem vagy normális!
– Mi bajod van? Engedtél napozni? Nem! Tán kimentettél? Nem! – Elfordult, mintha le akarná venni az eddig is passzos topot, ami mostanra áttetszővé vált a víztől.
„De szégyenlős lett hirtelen!” – gondolta a férfi, ám a csöpögős ruhadarab a lányon maradt.
Hajából is folydogált a tó vize, végig a vállán és a hátán.
– A francba! Elázik a bugyim is!
Megrázta a haját és körbepermetezte vele a vízijárgányt.
Szabolcs időközben visszavette a nadrágját és a pólóját, a kiindulópont felé kormányozta a járművet, és feltűnés nélkül, de egyre gyorsabban tekert. Aggódva leste, ahogy Csenge belebújik a nadrágjába, mert elég nehéz logikus magyarázatot adni majd az anyjának arról, hogyan esett be a lány a vízbe, s ha már beleesett, a nadrágja miért maradt száraz…
Ám Mónika nem foglalkozott a részletekkel. Elébük sétált a parton, és – látva Csenge vizes haját – már messziről érdeklődött:
– Jó volt a víz? – Azt sem tette szóvá, hogy miért rajzolódik ki a lány felsőtestének minden apró részlete a csuromvizes ruhából, ahogy azt sem, hogy ha az egyik ruhát levetette, a másikat miért nem… – Mit szólnátok, ha itt aludnánk?
– Az jóóó! – lelkendezett Csenge. – Adnak törölközőt?
– Nem hoztunk pizsamát… – vetette fel Szabolcs, de látta, hogy a többiek már úgyis eldöntötték a dolgot.
– Nem kell pizsi, csak törölköző.
– Ezt néztem ki magunknak, ha megfelel – mutatott a nő a közeli panzióra.

Nehezen került elő a recepciós, de abban a pillanatban eltűnt a blazírt arckifejezése, ahogy megpillantotta a 18 éves lány átázott topját, és nem vette le a tekintetét a mellbimbókról egészen addig, amíg Csenge el nem tűnt a lépcsőfordulóban. Még az is lehetséges, hogy az 50 körüli férfi később sem volt hajlandó kitörölni a látványt, olyan átszellemülten bámult a levegőbe.
Móni és Szabolcs nem siettek fel – hadd törölközzön csak meg a lány –, ittak egy kávét a panzió automatájából.
– Hozhattunk volna legalább egy váltás ruhát… – aggódott a nő. – Van a közelben valami ruhabolt? – kérdezte az elvarázsolt állapotban vegetáló recepcióstól.
– Balra fel az utcán, úgy 50 méter…
Mónika másodpercek alatt megvett egy végtelenül bő felsőt, a férfi nem ismert rá erre a szokatlan vásárlási tempóra.
– Gondolod, hogy majd belenő? – kérdezte érdeklődve a kapkodó nőtől.
– Mi a baj vele? Divatos.
– Olyan széles a nyakrésze, hogy lecsúszik a válláról… – próbálkozott Szabolcs, és azt már nem is mondta, hogy minden irányból, oldalról is, felülről is be lehet majd látni a ruha alá. És mivel a melltartó hiányzik Csenge ruhatárából…
– Gyerünk gyorsan! – Móni rekordokat döntött: kapkodva fizetett, és egy lépéssel mindig a férfi előtt járt.
Az emeleti szoba ajtajában kívülről fityegett a kulcs. Csenge egy szál bugyiban elterülve feküdt a dupla ágyon.
– Alszik? – suttogta a nő.
– Igen, alszom – kacagott a lány –, feltétlenül át akarom aludni a saját születésnapomat!