Már emlékszem… Tényleg mondtam neki.
Igen, tisztán emlékszem. Megjelent az első könyvem, és épp a másodikon dolgoztam.
Szorított a határidő, mégsem éreztem, hogy égetné a seggemet a bugyi… Szóval semmit sem haladtam.
Olyan vagyok, aki néha pánikba esik, aztán megnyugszik és csak nyűglődik. De képtelen voltam munkára fogni magam. Közel álltam hozzá, hogy bevágjam a laptopomat a fürdőkádba és rányissam a zuhanyt. Ekkor lépett be Austin.
- Szivikém, mi a baj? Olyan a hajad, mint a szénakazal, ráadásul egyfolytában babrálod.
Normális körülmények között Austin meleg, mély hangja és könnyed mosolya elég lett volna, hogy felrázzon, most viszont ez sem jött be.
- Elkelne nekem egy kis fegyelmezés! - böktem ki.
- A legfegyelmezetlenebb egyén vagyok, akit csak ismerek. Pont tíz és fél napom van arra, hogy összehozzam ezt a kéziratot és leadjam! - azzal újfent végigszántottam a hajamon, majd az asztalra hajtottam a fejem, s így hemperegtem az önsajnálatban. Persze ez sem segített, de azért csak csináltam.
Austin megsimogatta hátamat és tarkómat, majd halkan felkuncogott.
- Hát akkor fejezd be, Lizzie. Állj neki és fejezd be!
Ettől felment a cukrom!
- De hát nem tudom! Pedig itt az egész. Úgy értem, itt van a fejemben, kész az egész, és mégis…
- És mégis mi?
- Nincs semmi löket, nem érzem, hogy írnom kellene. El vagyok telve azzal, hogy ott van a fejemben az egész készen, és csak várok, míg a határidő vészharangokat kongat a fejemben. Akkor aztán ész nélkül beindulok, mint mindig, hogy ég a hátsómon a nadrág. A franc megette.
- Hát változtass a módszereden.
- Nem tudok.
- Szóval nem akarsz… így értetted, ugye?
Utáltam, ha noszogatott valami miatt. Különösen, ha az a valami jellembeli hiba volt… Hú, de gyűlöltem az ilyet!
- Úgy van - morogtam. - Nem akarok!
- Hát majd teszünk valamit, hogy akard - mondta útban kifelé a dolgozószobámból.
- Ugyan mit?
De Austin csak mosolygott.

Hat nap volt még a határidőig. Rákattintottam az e-mail üzeneteimre, megnéztem a weboldalaimat. Átnéztem kedvenc blogjaimat.
Mindeközben járt az agyam, számoltam. Még harmincezer szó kellett, hogy teljesítsem a könyv terjedelmi követelményeit. Erre van hat napom. Ez napi olyan ötezer szót jelentett, talán valamivel többet. A pánik összeszorította a mellkasomat, a fejem szédült, a fülem csengett.
Mégsem nyitottam ki a fájlt, amiben a regényem volt. Ehelyett kedvenc weboldalamra kattintottam: a használt könyvekre, és böngészni kezdtem.
Austin dugta be fejét az ajtón.
- Nyakig ülsz a munkában, vagy van kedved egy kis bevásárláshoz?
- Sötétbarna szeme megakadt a weboldalon, és a fejét csóválva elvigyorodott.
- Úgy látom, kizárt, hogy nyakig ülj a munkában.
Felsóhajtottam.
- Persze, menjünk. Talán ha rájövök, hogy többé kaját sem tudunk venni, ha nem fejezem be ezt a kurva könyvet, az majd megadja a kellő rúgást a seggembe!
- Nem hinném, hogy pont seggbe rúgás kellene neked - felelt Austin.
- Valami persze kell, de nem rúgás.
- Hát akkor mi?
- Van egy ötletem, de egyelőre titok. Na, gyerünk! Irány vásárolni! Jó kis szórakozás lesz!
- Szórakozás, hogyne… - morogtam, és hagytam, hogy Austin átöleljen. Kezemet kopott farmerje farzsebébe süllyesztettem és a seggébe markoltam.
- Talán egy jó kis huncutkodás feldobna.
- Lehet, hogy meg is próbáljuk - felelte Austin, és az ajtóhoz vezetett. Odanyújtotta a dzsekimet, majd magához húzott és átölelt.
- Ugye, bízol bennem?
- Hát hogyne.
- Nos, idáig süllyedtem volna? Ilyen kis semmirekellő lennék, hogy Austin azt hiszi, nem bízom már benne?
- Szeretlek és bízom benned. Tudod te ezt jól, nem igaz?
- Aha - felelte kacsintva.
- Csak tőled akartam hallani. Na, nyomás vásárolni, aztán meglátjuk, mit tehetünk Lizzie elakadt írói ambícióiért.
- Nem akadtam el, csak lusta vagyok - mondtam sóhajtva, és bemásztam a kocsiba.
- Dehogy van lusta - igazított ki Austin.
- Igazad volt - egy kis fegyelmezés kell neked.
Nem tudom mért, de amikor ezt mondta, enyhe bizsergés futott végig a gerincemen, aztán jólesően megborzongtam. Kicsit még fel is izgultam. Furcsa, de igaz. Hagytam, hogy elmúljon. Ideje volt a bevásárlással törődni, majd aztán a saját bogaraimmal, ahogy minden normális személy.
Csak csámpáztam végig a bevásárlás alatt az agyamat törve, hogy megpróbáljak kipréselni ötezer szót. Aztán újból, majd megint. Minden egyes alkalom egyre lehangolóbb volt, mikor meg kellett állnunk.
Végül - miután jócskán a határidő után visszavittünk néhány könyvet a könyvtárba - Austin felém fordult és megpaskolta a combomat.
- Na, kész vagy? Mehetünk haza, hogy egy kicsit a segged alá pörköljünk?
Hoppá! Már megint kezdtem felizgulni. Mi ütött belém? Tisztára beindított Austin teljesen ártatlan megjegyzése. Nagyot nyeltem, majd a fejemet ráztam, hogy kissé kitisztuljon, aztán azt mondtam.
- Hát persze. Van valami terved?
- Van hát, Lizzie - felelte, és futólag megcsippentette a mellbimbómat a vékony blúzon át.
- Több tervem is van.
- Austin általában meleg pillantása most szinte fenyegetővé vált. Sötétebb és szúrósabb volt az a pillantás, mint amilyennek valaha is láttam.
- Akkor jó - nyögtem ki végre, bár a hangom még a legjobb esetben is bizonytalanul csengett a fülemben.
- Hát akkor menjünk.
Útban hazafelé végig a megjegyzésén tűnődtem. Vajon mire célzott? Csak nem fog… bántani? Á, dehogy… Austin sosem bántana. Soha. Ezt biztosan tudtam. De azért ostobaság lett volna figyelmen kívül hagyni, milyen kifejezés ült arcán. Hisz jól láttam… Hét év után jól ismertem arcának minden rezzenését, de őszintén meg kell mondanom, ilyennek még nem láttam. És ez felizgatott. De nagyon. A mellbimbóm, amit megcsípett, még mindig kemény volt és érzékeny. A másik egyszerűen csak kemény volt, mintegy szolidaritásból.
- Eredj fel és vetkőzz le. Jövök én is, csak kipakolok a kocsiból - mondta Austin olyan hangon, mintha csak annyit kért volna, csukjam már be helyette a kocsi ajtaját.
- Hogyan? De hát segítek én…majd együtt kipakolunk a kocsiból, és… Austin lassan felém fordult, pillantása egy másodpercig a testemet fürkészte. Azután egyenesen a szemembe nézett.
- Azt mondtam, eredj fel és vetkőzz le, várj meg ott. Mindent végy le magadról. Kipakolok a kocsiból és máris jövök.
Csendesen, lassan mondta mindezt, de minden egyes kimondott szava az izgalom újabb és újabb hullámát küldte a gyomrom mélyéből a combjaim közé, ahol mostanra már teljesen átnedvesedtem.
- J-jó..óó!
- Jó kislány vagy. Na, eredj… mozgás.
- Azzal hátat fordított.
Kábultnak éreztem magam. Zavarban voltam. Felkecmeregtem a lépcsőn, és igyekeztem, hogy ne sokat gondoljak a történtekre. Bíznom kell most már Austinban. Azonfelül meg hazudnék, ha azt mondanám, hogy a testem nem bizsergett kellemesen és cirógatóan a várakozástól.
A pinám már tök nedves volt. Mellbimbóim keményen álltak. Hasamon a sima bőr már attól is bizsergett, hogy mozgás közben a vászonövem hozzásúrlódott. Megborzongtam, mikor a fejemen át lehúztam magamról az óceán kék blúzt és a padlóra ejtettem. A rózsaszín melltartóm következett. Aztán a farmer. Majd a csipkés fehér tanga bugyi. Végül a zoknik és a cipők.
Ott ültem az ágy szélén és vártam. Egyenes háttal, felhúzott lábakkal, bokáimat keresztbe téve. Austin egy szóval se mondta, hogyan üljek, és kezdtem elbizonytalanodni. Aztán rájöttem, mekkora marhaság amit gondoltam, és felvihogtam. Hisz Austin sosem szabná meg, hogyan üljek, vagy hogyan csináljak bármi mást.
De most mégis úgy rendelkezett, jöjjek fel, vetkőzzek meztelenre és várjak… én meg engedelmeskedtem.
Újabb borzongás, újabb izgalomhullám futott végig rajtam, újabb patak folyt végig a combjaim között. Mindez valóságos. Én meg csak vártam. Fáztam és ültem ott. Nem tudtam, mit tegyek, hát csak ültem türelmesen és várakoztam.
Az örökkévalóságig várakoztatott. Austin gyors, de biztos léptű. Gyorsan mozog, beszél, dolgozik és gondolkodik. Csupán a hálószobában lomha és lassú. Ott úgy látja jónak, ha húzza az időt.
Élvezte az együtt töltött időt és amit csináltunk. Imádom ezt az oldalát.
És most, miközben várakoztam, hallottam, milyen komótosan mozog odalent. Úgy tűnt, mintha szándékosan fogná magát vissza, csak hogy engem várakoztasson. Hogy a végsőkig felizgasson. Bejött neki.
Most végre megjelent az ajtóban, és keményen igyekeztem, hogy a testtartásom egyenes maradjon. A térdeim reszketve ütődtek egymásnak annak ellenére, hogy minden erőmmel igyekeztem stabilan tartani őket.
A szívem is igen hevesen vert. Szinte úgy éreztem, mintha beteg lennék, a füleim mintha vattával lennének kitömve. De ami a legrosszabb volt az egészben, hogy biztosan tudtam, jókora nedves folt keletkezett már alattam. A puncim úgy lucsogott és olyan türelmetlen volt, hogy egyre több és több nedvességet bocsátott ki miközben sóvárogva várta a faszt.
- Oké, ez tetszik - szólt szinte hanyagul Austin. Aztán a fejével elismerően biccentett, és egy apró mosolyt villantott fel.
- Helyes. Úgy látszik, gyorsan ráhangolódsz erre a fegyelmezési dologra.
- Miközben beszélt, lehúzta a sötétítőt mind a három ablakon. Aztán közelebb tolta a fotelt a hálószoba sarkából, és fejével intett felém.
- Azt akarom, ülj ide.
Lassan álltam fel, a hirtelen rám törő kábultsággal küszködve.
Odamentem a karosszékhez és leültem, azt remélve, nem hagyok foltot a vajszínű kárpiton a nedveimmel. Austin a fejét csóválta, és ujjával kört írt le a levegőben.
- Fordulj meg és térdelj a vánkosokra, a karjaidat tedd a szék háttámlájára. A homlokodat hajtsd karjaidra. Tárd szélesre a combjaid úgy, hogy a térdeid megérintsék a karjaid belső felét, így egyenletesen oszlik el testsúlyod, és nem veszíted el az egyensúlyodat.
- Az egyensúlyomat? Austin, mi a…
- Most csak figyelj és ne beszélj, Lizzie. Nem mondom még egyszer!
Megint éreztem, miközben változtattam testhelyzetemen. Rám tört az a félelemhullám, mely kellemesen bizsergetett. Kizökkentem a komfortzónámból, de olyan kezekben voltam, melyekben bíztam. A félelem és a szexuális izgalom keveredett bennem szenvedélyesen.
Kissé meginogtam, miközben megfordultam. Austin nagy, meleg keze belülről széttolta a térdemet, míg a combom külső fele a fotel párnázott karfájának ütközött. Kissé visszahúzta alkarjaimat, azok most egyformán nyugodtak a fejtámlán, ahol keresztbe tettem őket. Most kissé lejjebb nyomta a fejem, ettől kijjebb toltam a seggem. Ott meredt pucéron, sebezhetően. Austin most belém nyomta az ujját, hogy hangosan kaptam levegő után.
- Azt hiszem, jó sok időd volt gondolkodni és kitalálni, ami jön.
Meg hogy felkészülj rá.
Nevetése egyszerre volt lágy és sötét. Szinte gonosz. És én mégis bíztam benne. Úgysem bántana sosem. Igazából biztos nem.
- Most válassz egy szót - mondta Austin. Hallottam, ahogy leveszi zokniját és ingét. Aztán a szövet finom suhogását, ahogy összehajtotta és letette.
- Mit?
- Egy szót. Szeretném, ha választanál egy szót. A biztonságod kedvéért. Ezt a szót mondod majd, ha már azt akarod, hogy hagyjam abba. Bármikor. Halljam, mi az a szó?
Gondolkodnom sem kellett, úgy jött a szó a számra:
- Halogató.
- Jó választás, Lizzie. Mert ez a rád illő szó hamarosan a múlté lesz.
Libabőrös lettem és önkéntelenül is megborzongtam, amikor Austin ismét a lábam közé nyúlt.
- Hallasz engem, Lizzie?
- Igen, hallak.
- Jó kislány vagy.
Most hallottam, ahogy kicsatolja a derékszíját, aztán a hosszú, surrogó hangot, miközben kihúzta a széles bőrövet a nadrág övtartóiból.
- Tudod, mikor kisfiú voltam és mielőtt apám otthagyott minket, jó párszor megkorbácsolt.
A mellbimbóim megmerevedtek, én meg se köpni, se nyelni nem tudtam. Már azon voltam, hogy ott rögtön kimondjam a választott szót, ám csupán erőtlen, üres sóhaj hagyta el ajkamat.
- Olyankor volt, amikor nem tettem azt, amit kellett. Amiért pedig jó kis zsebpénzt is kaptam, és azt nem is vette el tőlem. Másképp kellett fizetnem. Legalábbis ő így nevezte: levonás a fizetségemből.
Engem megfizettek az írásaimért, méghozzá igencsak jól. Egyenesen a bal fülembe beszélt. Még hozzám sem nyúlt. Nem emeltem fel sem a fejem, sem a pillantásom. Abból a testhelyzetből csupán Austin mezítelen, lapos hasát láttam, meg a nadrágszíjat a kezében, a farmerjét és mezítelen lábfejét. A szívem hevesen vert a mellkasomban, és kapkodva szedtem a levegőt.
- Pedig hogy utáltam az ilyet. Meg őt is, amiért ezt tette velem.
Megalázó és szégyenteljes volt, teljesen kiakadtam tőle. De jobban végeztem megszokott feladataimat, pont úgy, ahogy kellett.
Gyorsabban, hatékonyabban, felelősségteljesebben. De emellett észrevettem valamit. Ezt soha nem vallottam be senkinek sem, mi több, sosem mondtam ki.
- Akarod tudni, mi volt az a valami, Lizzie?
Austin ujjai most végigszántottak a hajamon, de olyan gyengéden, hogy elképzelni sem tudtam: épp arra készül, hogy nadrágszíjjal verje el a seggem. Már maga a gondolat is nevetségesnek tűnt. Pedig pontosan ez volt a szándéka.
- Igen - feleltem olyan halkan, hogy szerintem meg sem hallotta.
- Azután vettem észre a dolgot, miután apám elmondta a magáét és megruházott. Miután „behajtotta a fizetséget”, kiment a szobából, otthagyott, nekem meg felállt a dákóm. Minden egyes ilyen alkalommal. Kőkeményen állt. És mihelyt bejutottam a fürdőszobába és bezártam az ajtót, kivertem. A legjobb orgazmusokat éltem át ilyenkor. A fájdalommal vegyes örömteli megkönnyebbülést.
Éreztem, enyhe zokogás tört fel a torkomból. És nem azért, mert Austin azt ecsetelte, hogy nadrágszíjjal ver majd el. Hogy szántszándékkal ütlegelni fog… Á, dehogy azért. Hanem mert rájöttem:
azt akarom, hogy tegye meg! Nagyon is akarom!
Bólintottam, de egy szót sem szóltam.
- Hajlandó vagy elviselni, hogy egy kicsit megfegyelmezzelek? He?
Hogy jobb író legyen belőled. Még hatékonyabb és lelkiismeretesebb, mi?
Ismét bólintottam. Ismét megborzongtam. És nedveim újabb hulláma ömlött végig combjaim belső felén.
- Helyes. Ne feledd azt a szót, és számold az ütéseket helyettem.
Nem akarom, hogy nagyon fájjon, Lizzie. Apám fájdalmat akart okozni nekem. Én csak azért teszem, hogy segítsek neked, és valami olyasmit élj át, amit azelőtt soha. Azt a fajta megkönnyebbülést. Bízol bennem?
Ezúttal hangosan mondtam ki:
- Az életemet is rád bízom!
- Nos, ez az első ilyen alkalom, ezért most tízzel kezdjük.
Még egyszer végigsimított a hajamon, nagyon gyengéden.
Tiszteletteljesen. Azután odaállt mögém, én pedig éreztem, hogy egész testem megfeszül. Ilyet még nem éreztem Austin jelenlétében. Ezt a követelődző érzést sem. Ám ez a rám törő új élmény feszültséggel töltött el. Ebbe az új szexuális arénába taszítva éreztem, hogy mellkasomba markol a kíváncsisággal és vágyakozással vegyes rettegés. És ezt akartam: érezni, milyen is az, amikor teljesen Austin kezére bízom magam.
Nos, igaz az, amit a filmekben látnak. Először éles sivítás a levegőben… az oxigénmolekulák kavarognak… aztán éreztem, ahogy a bőrszíj a saját bőrömbe harap, még mielőtt fülem érzékelte volna azt a hangot. Azt a mindent elsöprő hangos csattanást! Paff! Fájdalmas kiáltás szakadt fel a torkomból, testem megvonaglott a fotelben. Melleim a fotel háttámlájának csapódtak, lábam tehetetlenül reszketett.
- Egy! - zokogtam fel, és az jutott eszembe, hogyan bírok ki még kilenc csapást.
A következő csapás máshol ért, a hangja is más volt. Feljebb sújtott le a farpofáimra, de egy kevés azért jutott a korábban már meggyötört húsomra is.
- Kettő! - szóltam fogcsikorgatva, de a hangomba már némi sikoly vegyült. Mert sikoltani akartam! Sírni! Könyörögni! És közben azt akartam: Austin folytassa!
Az ötödik sújtásra egész arcom sós könnyekben úszott. A seggem lángolt. Tomboló kéj vegyült a lágyabb fájdalom hullámaiba. Pedig mindez nem azért van, hogy fájjon nekem, jutott eszembe. Austin apjának az volt a szándéka, hogy fájdalmat okozzon fiának. Akkor milyen érzés lehetett az?
A következő csapás jóval gyengédebb volt a többinél.
- Hat - mondtam, de szinte sóhajként hangzott. Oly kellemes érzés tört rám.
Mert olyan… hogy is mondjam… szóval olyan jó volt, na! Meggyötört bőröm lüktetése elérte a pinámat, és éreztem várakozással teli rángását.
Minden további sújtás enyhébb volt egy kicsit, számolásom kéjes nyögdécselésként hangzott.
- Hét… nyolc… kilenc… - azzal teljesen elernyedtem a fotelben. Testem súlya a fejemen nyugodott, a seggem úgy állt égnek, mint valami kurváé.
Megint hallottam a bőrszíj suhogását, de elkéstem. És ez volt a csel.
Mert az utolsó csapás valódi volt, csak a testem nem készült fel erre.
Könyörtelenül markolt a húsomba, begyújtva testem minden idegszálát.
Szinte felperzselődtek az éles, fogcsikorgató fájdalomtól.
- Tíz! - ordítottam fel és teljesen összeroskadtam, arcomat a fotelnek szorítva zokogtam.
A nadrágszíj tompa puffanással hullott a padlóra, Austin két keze pedig a testemen pihent. Oly lágyan simított végig a fenekemen, mintha csak valami légáramlat lett volna. Szája a fülemet kereste, majd egy nedves csókot lehelt rá. Aztán a fülem mögé. Majd a tarkómra.
- Olyan büszke vagyok rád - suttogta. Bár még a zokogás utáni hüppögés rázott, nem tudtam megállni mosolygás nélkül. Dagadtam a büszkeségtől.
Ujjai most belém hatoltak. Először egy, aztán még egy, majd három.
A lélegzetem elakadt és nekinyomtam a testemet, éreztem, hogy szorosan zárom magamba ujjperceit. És éreztem, ahogy a gyönyör sugara végigvonul belsőmön és megállapodik valahol a bordáim tájékán.
- Lizzie?
- Hmmm? - azzal újból a kezének feszültem, hogy ujjai még mélyebben hatoljanak belém. Austin oly jól ismerte testemet. Ujjaival a legérzékenyebb pontomat simogatta.
- Érzed a különbséget? - kérdezte, és eközben ujjai jártak, másik kezével pedig a fenekem még mindig lüktető húsát simogatta.
- Igen, érzem.
- Helyes.
Austin most gyengéden tolta duzzadt farkának vaskos makkját síkos szeméremajkaim közé, bebocsátást kérve. Lassan csusszant be, először csak a makkjával. Aztán egy kicsit tovább. Testem megfeszült, majd elernyedt, a hüvelyem a pénisze körül lüktetett.
Követelte, hogy hatoljon mélyebbre. Aztán a legvégén egy kemény, erőteljes lökés következett. Teljesen belém hatolt. Felkiáltottam, ahogy az első orgazmus hulláma végigszántott rajtam. Egyik pillanatról a másikra. Csupán egy kemény lökés kellett, és mint egy rakéta, úgy beindultam, míg végül úgy éreztem, a fülem ég, a fejem pedig súlytalanul lebeg. Gyengéden tolta be és lassan húzta ki, hagyta, hogy a gyönyör hosszú, sikamlós hullámokban borítson el, és szinte úgy tűnt, sosem ér véget.
Most nagyon gyengéden rápaskolt lángoló bőrömre, és ismét keményen döfött előre. A második orgazmus ugyan kisebb volt, de ugyanolyan intenzitással lüktetett végig a testemen. Pedig még magamhoz sem tértem az elsőből.
- Ez valami csodás - szólt Austin, most már megtalálva a ritmust, ahogy nekifeszültem. El akartam nyelni, teljesen magamban akartam érezni őt. Ez a csodás érzés, hogy Austin teste bennem van, olyan volt, mint valami kemény drog.
- Olyan klassz voltál. Ahogy számoltad a csapásokat és elviselted őket. A hátad ívben hajolt meg és reszketett. A seggeden csíkok és hurkák, bíborvörösen. De megcsináltad - mormolta Austin, és a mozgása most felgyorsult.
- Sokkal bátrabb voltál, mint én valaha. Mint egy kurva kemény harcos, aki sosem fél kimutatni saját tehetségét. Ne is próbálj elbújni előle… soha… - gurgulázta.
Ahogy ezt kimondta, el is élvezett. Miközben kimondta az igazságot.
Mert időnként éreztem, hogy rám tör, de elmenekültem. Bujkáltam az elől, amit az életemmel és a szavaimmal akartam tenni. Austin együtt élvezett vele, és oly kéményen rángatta a csípőmet, hogy felsikoltottam, miközben felsebzett seggem az ő csípőjének ütődött.
Apró fehér foltok táncoltak a szemem előtt. Fejem lehajtottam, mély lélegzetet vettem, nem akartam, hogy testünk szétváljon. Austin teste még mindig az enyémre tapadt, farka már valamivel kisebb, de még mindig keményen feszült a pinámnak. Még legalább egy percig így akartam vele lenni.
Végül aztán csókokat lehelt végig a gerincemen és mindenfelé fent a hátamon. Aztán kihúzta magát belőlem és öltözni kezdett. Megfordultam és a fotelbe ültem, de azonnal sziszegve felpattantam.
- Akkor most ötezer szó, Lizzie. De rögtön. Én meg csinálom a vacsorát - mondta Austin, és odanyújtotta ruháimat.
Lassan felöltöztem és néztem az arcát. Megszokott mosolyát villantotta rám. Éreztem, hogy valami felszabadul a mellkasomban.
- Most rögtön megyek és megcsinálom - biztosítottam Austint.
Most odanyújtotta az egyik párnát az ágyról.
- Erre szükséged lesz.
Nem bírtam megállni nevetés nélkül.
- Gondolod, lesz még szükségem egy felfrissítő kurzusra? - kérdeztem, és titokban reméltem, hogy így lesz.
- Időnként mindannyinknak szüksége van egy kis felfrissítésre.
Biztosan neked is kell majd a jövőben.
Nem mondtam ki, de én is így gondoltam: nagyon helyes.