Még senki sem tudta, hogy szerepel-e az elküldendők listáján, ám a bizonytalan helyzet ellenére is izgatott készülődés zajlott. Mintha nem számítana a holnap, nem számítana semmi, minden a céges vacsora körül forgott.
A nők reggeltől kezdve el-eltünedeztek, és másfél-két óra múltán vadonatúj színű vagy formájú frizurával tértek vissza. A vidékiek elkéredzkedtek délutánról, hogy legyen idejük hazamenni, átöltözni és sminkelni, majd időben visszaérjenek. Többen a tavalyi fényképeket adogatták kézről-kézre, így hangolódva a nagy eseményre.
– Végre valaki, aki nem öltönyben feszít! – Két, farmeres kolléga örült meg egymásnak a folyosón.
– Be van akasztva a kocsiba, majd lesz még idő buli előtt…
Kicsivel arrébb kolléganők vihorásztak:
– Nem szeretem, amikor átlátszik a ruhámon a bugyi formája.
– Van valami előírás, miszerint muszáj bugyiban lenni?
– Minden kis főnök ellenőrizni fogja…
A második szinten, az összenyitható irodákban már alapoztak az estéhez. Üveghordóból ágyas- pálinkát csapoltak, és egy fiókból lakodalmas zene szólt. A lift mellett valahogy feldőlt a piros tűzoltókészülék, s bár a riasztót senki nem nyomta meg, az éktelen zajra az egész házból ideözönlöttek az emberek, majd ijedtségükben megkóstolták a pálinkát.
Délután háromkor többen pizzát rendeltek, hogy valahogy átvészeljék a vacsoráig hátralévő időt. Fél 4 táján mindazok, akik korábban sofőrködére vállalkoztak, rádöbbentek a hibájukra, lázadoztak és lázasan megoldás után kutattak:
– Nem megy oda valami helyi járat? Vagy nem lehetne buszt bérelni?
– Inkább azt kérdezd, hogy miért kell egy távoli panzióban vacsorázni, amikor annyi jó kocsma van a környéken!

Két óra múlva…
Akár egy esküvői menet, egymásután kanyarodtak be a kocsik a panzió parkolójába. Mint valami gengszter-filmen, négyesével nyíltak az ajtók, és az emberek elözönlötték az éttermi részt, osztályok, csoportok és klikkek szerint ülőhelyet választottak, de nem foglaltak helyet, hanem felhajtották az odakészített röviditalt, és visszasiettek a parkolóba. Többen rágyújtották, mások körbejárták az épületet és megnézték a panzióhoz tartozó parkot és a faházakat.
– A főnök foglalt egy szobát, ha esetleg valaki el akar vonulni szorosabbra fűzni a kapcsolatát… valamelyik kolléganővel, akkor ne kelljen a wc-ben szoronganiuk – terjedt a hír a kollégák között.
– Ez komoly?
– A recepció pultjára van téve a kulcs, onnan diszkréten el lehet venni, és ugyanoda kell visszatenni esemény után.
– Baromság! – legyintett Mátyás, a nyugdíj mellett 4 órában dolgozó ügyintéző.
Ettől kezdve a kulcsra vonatkozó, fontos információ Mátyás megjegyzésével kiegészítve terjedt tovább: „Matyi bácsi szerint baromság, hogy el lehet vinni a csajokat szobára…” Ugyanis mindenki hallott már arról a néhány évvel ezelőtti kalandról, amikor az öreg egy kis csajjal bezárkózott a takarítóbrigád szerszámos kamrájába, amit az egyik takarító véletlenül reggelig rájuk zárt. Ráadásul az ifjú kolléganő elhíresztelte – innen ered a „matyizás” szakkifejezés –, hogy Mátyás mennyit erőlködött, mégsem jött neki össze még reggelig sem…
Egy szűkebb csoport, akik a hétköznapokon a logisztikáért felelősek, a kisterembe csábítottak néhány kolléganőt, és – a panzió személyzetének elnéző mosolya kíséretében – félretolták a berendezést.
– Na, hadd lássuk, ki nem kap ma már egy korty szeszt sem!
Két kolléga bekötött szemmel a padlóra feküdt, a nőknek fölöttük kellett – ugyancsak bekötött szemmel – széttett lábbal végigmenniük, lehetőleg egyenesen, nem rálépve a fekvőre. Most derült ki, miért is volt fontos szempont a ruházat a lányok kiválasztásánál: a földön heverőkről titokban lekerült a szemtakarás. A kolléganőknek többször végig kellett járni a próbát, terpeszben egyensúlyozva, miközben a férfiak – harsány röhögéssel – cserélődtek.
– Olyanok vagytok, mint az ovisok – mondta egy véletlenül benyitó kolléga, de ott rekedt, és ő is örömmel kukucskált a szoknyák alá.
Végül – egy későbbi ismétlés ígéretéért cserében – megitatták a lányokat, és igyekeztek feltűnés nélkül elvegyülni a nagyterem asztalainál időközben elhelyezkedett dolgozók között.
– Á, megjöttek a logisztikások is! – hallatszott innen-onnan. Erre a későn érkezőkön kitört a röhögőgörcs, mert naponta tapasztalják, hogy a kollégák néhánya a logisztikát összetéveszti a logikával, ami nem baj, hiszen mulatságos. Nevetni meg mindenen lehet.
A nagyfőnök néhány mondatban köszöntötte a dolgozókat, majd illett megtapsolni. Átadta a szót a tőle balra ülő jobbkezének, aki markáns fejével kivörösödve, de erőteljes hangon megköszönt mindenkinek mindent. Az asztalok körül élénk találgatás kezdődött:
– Szerinted kefélnek?
Pár perc múlva – mire az igazgatóhelyettes asszony befejezte a köszöngetést – visszaérkezett a válasz:
– Ha a fejére húz egy barna zacskót, miért ne kefélné meg?!
Bálint, aki a gondnoki teendőket látja el, szerzett egy étlapot, és a tőle megszokott alapossággal felolvasta az árakat. Az egyes tételeket ovációval fogadták, és amikor a gondnok többször egymásután 350 forintot olvasott, egy halk megjegyzés nyomán egymásnak dőlve hahotáztak:
– Te Bálint! Az a 350 forintos az mi lehet? Vagy inkább ne mondd el, mert biztosan azt kapjuk!
– Az a saláta…
– Főszakácsot fel ne olvasd!
A gondnok nem zavartatta magát:
– Jó étvágyat kívánunk… Aláírás: üzletvezető, főszakács.
Az őszülő halántékú, egyébként teljesen kopasz István ruganyos léptekkel a recepciós pulthoz sétált és onnan rikkantott vissza:
– Tényleg itt a kulcs!
Ezt hallva, a nagyfőnök szólásra emelkedett:
– Ha valaki úgy gondolja, hogy lepihenne egy pár percre… egyedül vagy társaságban… erre való a szoba. – Minden szem Matyi bácsira szegeződött.
– Csak egy kérésem van: ne foglaljuk le egész éjszakára!
Egy gazdátlan hang kiegészítette:
– Arra a célra ott a söprűs sufni…

Két óra múlva…
A nők egymással táncoltak. Kivéve a nagyfőnök jobbkezét, aki kötelességének érezte, hogy minden hímnemű kollégával lejtsen egy kört, majd rátapadt a nagyfőnökre, és összebújva lassúztak.
Ebben a pillanatban többen felsóhajtottak és úgy érezték, hogy a buli csak most kezdődik.
– Jössz dugni? – fogatta meg ujjhegyén a kulcsot Bálint, a gondnok.
– Tedd már vissza, mert valakinek tényleg szüksége lehet rá! – morgott rá a legszebb adminisztrátorlány, akinek ugyanezt a kérdést magában már mindenki feltette.
A controlling vezetője bosszús arccal érkezett a recepciós pult irányából, és kikapta Bálint kezéből a kulcsot. Kíváncsi tekintetek hamarjában létszámellenőrzést tartottak…
Egy idős hölgy a könyvelésről még leragadt a saláta áránál, és ennek kapcsán izgatottan magyarázta, mennyibe kerül ez a dőzsölés a cégnek – de senki nem figyelt rá.
A logisztika szakértői most sem tétlenkedtek. Megkörnyékezték a legszebb adminisztrátorlányt, és még néhány kiválasztottal együtt a különterembe csábították.
Matyi bácsi elmélyült sugdolózásba kezdett a vállalat marketingasszisztensével. A majdnem teljesen kopasz István közelebb húzódott hozzájuk, ám egyetlen szót sem sikerült elkapnia.
A nagyfőnök kétségbeesetten tekintgetve jobbkeze karjai közül, hiába reménykedett benne, hogy valaki lekéri a helyettesét.
– Jössz dugni? – hallatszott valahonnan Bálint hangja.

Ugyanakkor…
A panzió emeletén, a lépcsővel szemközti 4-es szobában nem kapcsolták fel a villanyt. Kapkodva vetkőztették egymást, közben szomjasan csókolóztak.
– Gumit hoztál? – lehelte a nő a férfi szájába.
– Azt hittem, te hozol… én nem tarthatok kotont a zsebemben a feleségem miatt.
– Én meg nem hordhatok a táskámban. A párom belenéz. Tudsz vigyázni?
– A hasadra engedem…
– Mehet a popsimba is, vagy a számba.
– Jó lesz…
Mintha nem először tennék, rutinosan elhelyezkedtek az ágyon, egymásnak fejjel-alá, pedig együtt még sosem próbálták. A nő megmarkolta a falloszt, méregette, majd a makkot a szájába vette. Érezte, hogy a férfi két ujjal széthúzza a lenti ajkát, és hosszan belenyal a puncijába.
Kopogtattak az ajtón.
– Foglalt!
– Meddig lesztek bent? – érdeklődött egy hang.
– Bezártad? – kérdezte súgva a nő.
– Nem. – A férfi hangosan az ajtó felé morgott:
– Tíz perc, addig fogd vissza!
– Te, ez a… – hallatszott kintről, majd nevetgélés és távozó léptek nesze.

Ugyanakkor…
A kisteremben a logisztikusok vezetésével, különféle játékokkal lehetett egy-egy pohár italt nyerni, vagy egy-egy ruhadarabot elveszíteni. A rugalmasan alkalmazott játékszabályoknak köszönhetően, többnyire a nők nyertek és veszítettek, azaz ittak és vetkőztek.
A legszebb adminisztrátorlány bugyiban-melltartóban támaszkodott az asztalra, a többi női munkatárs – belegondolva a játék állásába – tanakodott magában, hogy a bugyiját vagy a cipőjét áldozza fel a következő körben. A logisztikusok ekkor elérkezettnek látták az időt az ajtó bezárására belülről, majd gyorsan nyerni és veszíteni egy időben, hogy kiszáradt torkukat megöntözhessék, és ők se maradjanak már állig begombolkozva, hiszen a lányok visítva dobálják le az utolsó ruhadarabokat.
– És a fölmennénk…? – Inkább mutatta, mint kérdezte az egyik kolléga, oldalba bökve a mellette fél lábon táncolva nadrágot ráncigáló társát.
– Oké, jó ötlet. – Béla, egyik lábbal a nadrágban egyből átlátta a helyzetet:
– Lányok, fiúk, hamar öltözködjetek, de ne nagyon, mert mindjárt lehet tovább meztelenkedni! Felmegyünk!
Segítettek a legszebb adminisztrátorlánynak abbahagyni a könyöklést és felvenni a blúzát, majd mindenki megkereste az elhagyott ruhadarabjait, hogy legalább kézben magával vigye az emeletre.
Az utolsó lépteket lábujjhegyen tették meg, mivel az elsőként az ajtóhoz érők jelezték:
– Pszt! Vannak benn…
– Akkor meg mi van? – kérdezte akadozó nyelvvel az egyik kolléganő, és nagyot ugrott a folyosó szőnyegén meglepetésében, amikor egy kutakodó tenyér orvul becsúszott a fenekéhez.
Utat engedtek a legszebb adminisztrátorlánynak:
– Gyere csak! Szűz kéz szerencsét hoz… – biztatták.
– Mindenkinek, pszt!... Te meg kopogj be finoman, kis csajosan, úgy biztos be fognak engedni! – A kaparászás-szerű kopogásra nem érkezett bentről válasz.
– Megmutatom, hogy gondoltam…
A legszebb adminisztrátorlányt az ajtónak támasztották, és…
A 4-es szobában a controlling zord vezetője és a kezdő statisztikuslány éppen befejezték a kölcsönös orális kényeztetést, és a lány kidüllesztett fenékkel várta, hogy hátsó bejáratát a férfi kisujja alkalmassá tegye a behatoláshoz…
Ekkor legszebb adminisztrátorlány hatalmas robajjal beesett az ajtón!
Mindannyian betódultak a szobába, s mire valakinek eszébe jutott felkapcsolni a villanyt és becsukni maguk mögött az ajtót, már körülállták a franciaágyon meglepetten pislogó szerelmespárt.
– Lányok, fiúk! Ne zavartassátok magatokat, mindannyian ugyanazt akarjuk! Ne legyek többé Béla, ha valamelyikünk nem szeretné kiválóan érezni magát! Élvezzük az életet és élvezzük egymást! – Példát mutatva elővette a falloszát, és az ágyon térdelő statisztikuslánynak kínálta, aki egyik kezével csodálkozva nyúlt hozzá.
Ketten a legszebb adminisztrátorlány vetkőztetésével voltak elfoglalva, a tehetetlen testről nehézkesen bírták eltávolítani a maradék ruhát. A többiek önállóan vetkőztek, miközben tekintetük partner után kutatott – nem feltétlenül ugyanazt, aki a földszinti különteremben játszótárs volt –, akivel hamar össze lehet kapaszkodni.
– Csak nyugi, mindenki sorra kerülhet! – nevetett a statisztikuslány a franciaágy közepén, amikor már a harmadik falloszt tolták az orra elé. – Nehogy mindenki engem akarjon csak azért, mert én vagyok az ágyon!... Idefér más is…
Miközben a földszinti étteremben két hölgy a könyvelésről felháborodva nézte a táncolók vonaglását – „A szégyentelenek!” –, az emeleti 4-es szobában egy hasonlókorú kolléganőjük a tükör előtti szekrénynek támaszkodott, és arcát a hideg felülethez nyomva nyöszörgött. Ekkora fallosz sosem járt még benne, ráadásul egy vagy két ujj befelé kéredzkedett a hátsó bejáraton.
A statisztikuslány teste megfeszült, s ha Béla farka nincs a szájában, felsikoltott volna. A szőnyegre és a fürdőszobába is jutott a vendégekből, és az ablak melletti keskeny falrész is ki lett használva: hátával odatámaszkodott a legszebb adminisztrátorlány, és guggolva, hol lehunyt szemmel, hol csodálkozóan tágra nyitva, két falloszt szopott felváltva, miközben a harmadik már várakozott sorára, és a férfiak homályba hajló tekintete alapján innen senki sem akart kimaradni.
A statisztikuslány ámulatára Béla kihúzta a falloszát – pedig már szinte érezte a forró lövellést –, és nem is akarta visszatolni se a szájába, se a szabadon álló puncijába.
– Minden pinát ki akarok próbálni! – magyarázta lelkesen a férfi, és máris talált egyet.
– Kedves kolléganő, megpuncizhatom a faszomat?
Egy kolléga, aki egész este alkoholmentes sört ivott, berontott a mosdóhelyiségbe:
– Engedjetek már, mert sürgős! – kérte a kagylón ülő lányt és a szorosan előtte álló férfit.
– Majd folytatjátok utána!
– Várj egy kicsit, mert még nekem sem volt rá időm, hogy pisiljek… – nézett fel a kolléganő.
– Tudsz célozni? Be tudsz pisilni a lábam között?
Amíg a földszinti étterem asztalainál többen kávét kavargattak és kortyolgattak, addig a panzió négyes szobájában egyszerre két kolléga élvezett a legszebb adminisztrátorlány nyelvére és arcára. Adtak neki egy törölközőt, majd a franciaágy mellé vezették, hogy térdelésből ráhajtva megvizsgálhassák a punciját. Sokáig nem csodálhatták a látványt, mert Béla felfedezte a szabad nyílást, és még páran jelentkeztek a kipróbálásra…
A panzió étterme szinte üresen kongott. A vendégek kiözönlöttek a friss levegőre, rágyújtottak vagy ott folytatták a beszélgetést. Azok a munkatársak pedig, akik a 4-es szobában zajló, még zártabb körű rendezvényt választották, kifacsarva, kimerülten ülték körül a franciaágyat, és ki akarták sorsolni, ki álljon fel kinyitni az ablakot egy kis friss levegőért.