Szerző / beküldő: Gabi

Ha jól sejtem az imént épp egy jókora hátast vágtam. Felülök és elkezd bennem tudatosodni a gondolat! lekéstem a buszt! Aztán valami megzavar kezdödö kétségbeesésem közepette és betolakodik az arcomba. Egy kéz. Megfogom, és segítségével talpra állok.

A fenébe! Ez nem lehet igaz! Megint el fogok késni! Nem elég, hogy minden a feje tetején áll, még ez is. Hol vannak a jegyzeteim? Repül mappa, toll, párna, csokis és csipszes papírok, persze, hogy a jegyzetek mindezek alján. Most már tényleg menni kéne. A kulcs? Uh, jó az megvan. Kattan a zár, és akkor gyerünk, a rajtot most lövik. Mégiscsak a sportcipöt kellett volna felvennem, kényelmesebb és jóval könnyebb benne rohanni, mint ebben a magas sarkú szandiban. Még visszaforduljak gyorsan? Áh, nem, minden perc számít. Miért kell folyton ezt csinálnom? És mégis, mindig ez van! Éjjel persze sokáig fent vagyok, indok az állandóan van, miért nem alszom már inkább. Mert hülye vagyok. Persze. Aki, pedig hülye, nem tanul a maga kárán. Reggel pedig marad a kapkodás. Muszáj odaérnem, ez a harmadik nap az egy hetes gyakorlatból és nem késhetek el. Szinte látom magam elött a papírt, amin hatalmas betükkel ez állt: "A GYAKORLAT ELFOGADÁSÁNAK FELTÉTELE AZ ÖSSZES NAPON TÖRTÉNÖ MEGJELENÉS". Még hozzá a pontos megjelenés! Érzem, hogy mindezek következményeként az amúgy is üres gyomromban kezd lyukat fúrni az idegesség. Gyorsítok a tempón, szinte már repülök, csak egy-két lépés még, és ott vagyok a buszmegállóban, amikor befordulok a sarkon és! hatalmas erövel vágódom neki valaminek, és ugyanolyan erövel pattanok is vissza róla, mint egy gumilabda. Eredmény: tengernyi kiszóródott jegyzetem közepette a meglepetéstöl és föleg a fájdalomtól eltorzult arccal fekszem a hideg betonon. Úgy érzem, sajog mindenem és közben nem értem mi történt. Kába vagyok. Ha jól sejtem az imént épp egy jókora hátast vágtam. Felülök és elkezd bennem tudatosodni a gondolat! lekéstem a buszt!

Aztán valami megzavar kezdödö kétségbeesésem közepette és betolakodik az arcomba. Egy kéz. Megfogom, és segítségével talpra állok.
- Ne haragudj, igazán sajnálom, de nem vettelek észre.
Most látom csak a kéznek, van gazdája. Hm, nem is akármilyen, de attól még fellökött és ezt nem bocsátom meg csupán a két szép szeméért. Ha jól hallom szabadkozik.
- Jól érzed magad?
Miért pont ma? Miért kell mindennek ma történnie? A stressz, az esés fájdalma és az, hogy már esélyem sincs odaérni a gyakorlatra, egyszerre tör ki belölem. Térdre rogyok, és zokogva elkezdem összeszedni a széthullott jegyzeteket.
- Hagyd majd én, segítek. Igazán restellem. Kérlek, ne sírj. Fáj valamid? Hívjak orvost? Közben mellém térdel, és elkezdi ö is szedegetni a papírlapokat. Remélem, nem hiszi, hogy ezzel el is van intézve minden. A könnyeim ezzel a gondolattal együtt hirtelen felszívódnak és helyüket a sértettség érzése veszi át.
- Igen, szükségem volna egy pszichiáterre, mert hála neked olyan trauma ért az imént, amiböl egy életen át sem kezelnek ki.
Ez egy kicsit erös volt. De ideges vagyok, és ilyenkor nem tudok uralkodni magamon. Úgy nézz rám, mint egy örültre!
- Azért, mert véletlenül egymásnak szaladtunk? Inkább egy elmeorvosra lenne szükséged!
Hogy meri? Még neki áll feljebb, amikor úgy elgázolt, mint egy minden értelemben szemtelenül vágtató bika?
- Rendben, de elöször magadat nézesd meg, hiszen az emberek többsége tudja, hogy kell közlekedni a járdán.

Puff neki. Tettem még egy lapáttal a tüzre, de nem bánom. Mégiscsak én vagyok az, aki valamiféle balesetet szenvedett.
- Na, ide figyelj!- és vesz egy mély levegöt, de akkorát, hogy azt hiszem, azzal akar majd elfújni, hogy soha többé ne lásson se ö, se a világ. - Inkább viselkedjünk intelligens, felnött emberek módjára. Nagyon sajnálom és látom, hogy téged más is bánt, nem csak az, hogy elestél. Valahogy ki tudnálak engesztelni?
Letorkolásra számítottam, nem erre. Azért, persze ez sincs ellenemre. Az agytekervényeim mozgatása nagyobb sebességbe kapcsol... Idö? Gyorsan az órámra pillantok. Még meg lesz, ha!
- Kocsid van?
- Igen.
Még szerencse, ha nem lenne, kénytelen lennék valami mást kitalálni a kárpótlásomra! Naaa, nem elkalandozni, vészhelyzet van, koncentrálnom kell.
- Itt parkolsz a közelben?
- Elvigyelek talán valahova?
Ez a lehengerlöen pimasz mosoly! Biztos minden csajt ezzel vesz le a lábáról. Persze, engem nem, én átlátok a szitán. De, azért inkább nem nézek olyan sokáig a vakítóan zöld szemébe. Nehogy még azt gondolja, hogy odavagyok érte! Vagy ezzel csak magamat ámítom?
- Igen, jó lenne. Különben lekésem a gyakorlatom és akkor már túl sok minden fog a lelkeden száradni. Tehát gyerünk, és ne ácsorogjunk itt tovább.
Megfogja a kezem, és úgy rohanunk át az út másik oldalára. A kocsija szerencsére nincs messze, és miután bevágódunk az ülésre, már indítja is. Amíg vezet a szemem sarkából lopva figyelem! Határozottan jóképü. Sugárzik belöle a magabiztosság és még valami! Utálom az ilyen arrogáns fickókat, akik azt képzelik, bármi az övék lehet. De, akkor miért engedtem, hogy megfogja a kezem?
- Szóval merre is megyünk tulajdonképpen?
- Öööö, még egy jó darabig egyenesen, aztán majd szólok és akkor balra.
Ezt nem hiszem el, nem szoktam ilyen hülyén viselkedni. Még az hiányzik, hogy elpiruljak, mint egy buta kislány. Elöveszem a jegyzeteim és elkezdem rendezgetni öket, csak, hogy elfoglaljam magam valamivel, míg megérkezünk. Késöbb aztán rádöbbenek, hogy már egy jó ideje teljes némaságban haladunk az úti célunk felé. Felnézek a papírkupacból, és azt kell látnom, hogy mosolyogva néz, hol engem, hol az utat.
- Nem kellene inkább a vezetésre koncentrálnod? Ma már nem szeretnék több balesetet szenvedni.
- Ahhoz, hogy rendesen koncentrálni tudjak, most rögtön át kellene változnod egy csúf öregasszonnyá. De ez, még ha nagyon szeretnéd, akkor sem sikerülne neked. Az esésedet pedig meddig akarod még rám olvasni? Mondtam már, hogy sajnálom. Vagy gondolod, hogy ez a hobbim? Embereket döntök fel az utcán, mintha tekepályán játszanék?
Inkább nöket döntesz le a lábukról! Teszem hozzá, de már csak magamban. Engem viszont nem fogsz. Nem mondom, elég hízelgö volt ez megjegyzés az átváltozásról, de én nem leszek egy újabb strigula a naptáradban.
- Nem gondolok én semmit. Csak azt tudom, hogy nagyon fájt, söt a hátam még mindig meglehetösen érzékeny. Itt fordulj balra. Oké, ott az a kétemeletes épület. Köszönöm a fuvart, rohannom kell. Szia.
Szinte kirobbanok a kocsiból, úgy futok a bejárat felé, talán, hogy töle minél elöbb messzire meneküljek, talán a percek ijesztö pörgése miatt. Még messziröl hallok egy elhalkuló szervuszt, aztán a motorzúgást. Épp idöben érkezem, a többiek már mind itt vannak!