Szerző: Filander

Veronika némán ült a vonat puha ülésén és az ablakon keresztül bámulta a hófödte tájat és a lágyan hulló hópihéket. A gőzmozdony hangosan sípolva és pöfékelve húzta maga után a kocsikat. A fiatal lányt megnyugtatta a gyönyörű hegyek látványa a horizonton. Óvatosan utastársára pillantott. A kabinban utazó másik lány nagyjából annyi idős volt, mint Veronika. Ám haja barna volt és a háta közepéig ért eltérően Veronika szőke vállig érő hajától. Valamivel magasabb is volt nála és arca azt sugallta, hogy jóval tapasztaltabb is. Csak az járt a lány agyában hogy hogyan ismerte meg Victoriát ezt a gyönyörű lányt. Még minidig tisztán látta maga előtt az eseményeket pedig annak már majdnem egy éve volt, hogy azok megtörténtek.

Az elmúlt tavasz derekán a London Hírlap szerkesztője magához hívatta az akkor huszonöt éves riporter lányt. Veronika alig pár hónapja dolgozott még akkor a férfinak. Amikor apja meghalt kénytelen volt abbahagyni az egyetemet, hogy eltartsa magát és beteges édesanyját. Ezért állást keresett, mint riporter és fotós. Ám tapasztalatlansága miatt sehol sem alkalmazták. Pár képe megjelent néhány újságban és néha cikkek írására is felkérték, de az ezért kapott pénz még arra sem volt elég, hogy megtömhessék a hasukat. Aztán jött a tél és az édesanyja tüdőgyulladást kapott. Ám ekkor felcsillant egy reménysugár a fiatal lány előtt. London legolvasottabb lapjának szerkesztője Mr. Harly felfigyel a fiatal skót lány képeire és cikkeire és felvette riporternek. Hamarosan dúskáltak a pénzben ám a lesoványodott édesanyának már túl késő volt. Egy hideg és sötét decemberi napon öröklétre szenderült. Veronika ezután minden erejét a munkájába fektette. Elvesztette a barátait, a családját, mindenkijét. Csak a munkája maradt.

- Nos Mrs. O’Dell! – kezdte Mr. Harly. – Lenne itt önnek egy különleges megbízás.
- Mégpedig? – kérdezte a lány kíváncsian.
- Hallott már az idei basingstokei vadászaton történtekről?
- Nem… Miért? – csodálkozott a lány. Ez lenne az a különleges megbízás? A királyi vadászatokon sohasem történik semmi érdekes.
Mr. Harly elé rakott egy példányt az egyik rivális lap előző napi számából.
- Olvassa el ezt a cikket! – bökött a férfi egy hosszú tudósításra.

A cikkben az állt hogy az idein basingstokei vadászat során II. Vilmos királyt megtámadta egy hatalmas medve. Az uralkodót olyan váratlanul érte a támadás hogy nem tudott védekezni. Már-már mindenki azt hitte, hogy a királynak vége, amikor egy lövés rázta meg a környéket és a medve összeesett, mielőtt rávethette volna magát a rémült királyra. Őfelsége II. Vilmos Anglia királyának életét egy titokzatos fekete hajú nő mentette meg egy fura alig arasznyi méretű puskával. A nőről csak annyit sikerült megtudniuk a rivális lap dolgozóinak, hogy Victoria Hallnak hívják.
- Itt megáll a Hírmondó tudománya. – jelentette ki a férfi, amikor Veronika letette az újságot. – De mi tovább jutottunk. – mondta büszkén. – Kiderítettük hogy a hölgy egy windsori bérházban lakik. Az ön feladata, az hogy minden mást kiderítsen róla. Őfelsége hatalmas összeget kínált fel annak a lapnak, amelyik először kiderít mindent erről a nőről.
- És hogy jövök én a képbe? – kérdezte meglepetten Veronika.
- Önt találtam a legmegfelelőbbnek a feladatra. – felelte a férfi. – Beszéljen meg találkozót a hölggyel és derítsen ki róla mindent, amit csak lehet.

Veronika rögtön felhívta a titokzatos Victoria Hallt a szerkesztőségből. A nő nagy nehezen ráállt, arra hogy találkozzanak. Másnap kora délután az Essex kávézóban.
A fiatal lány nem igazán tudta mire számítson. Igazából semmit sem tudott erről a nőről. Azt se hogy mennyi idős. Lehetett húsz, de akár hetven is. Lehetett kedves, figyelmes de goromba is. Félelemmel a szívében lépett be az Essex kávézóba. Mivel még a nő nem ért oda kért egy asztalt és megkérte az egyik pincért, hogy ha Victoria megjön vezesse oda az asztalához.

Már egy félórája várakozott. Már azt hitte, hogy a nő átverte és esze ágában sincs találkozni vele, amikor a pincér egy fiatal hölgyet vezetett oda az asztalhoz.
- Üdvözlöm Victoria Hall, vagyok. – nyújtotta a kezét a nő.
- Üdvözlöm… Veronika O’Dell! – mondta Veronika. Felállt és kezet fogott a nővel. Lassan végignézte a gyönyörű vékony nőt. Alig lehetett idősebb nála. Karcsú volt és kihívó. Fehér kosztümje ki volt vágva egészen a combjáig és látni engedte hosszú lábait. A kivágott ruha ezen felül alig takarta el formás melleit. Arca vékony volt és fiatalos. Egyenes barna haja a háta közepéig lógott le. Veronika meglepődött látva a nő öltözetét. Ő soha nem venne föl ilyet gondolta. Közben látta hogy Victoria is nagyban méregeti őt. Fekete bőrkabátját, festetlen arcát és vállig érő hullámos szőke haját.
- Talán… üljünk le! – mondta bizonytalanul.

Victoria elmosolyodott és mindkét nő leült az asztalhoz.
- Szóval mit szeretne tudni? – kérdezte Victoria nyíltan.
- Mindent, amit csak lehet. – válaszolta Veronika és elővette a jegyzetfüzetét.
- Nos nem sok érdekeset mondhatok magamról. – kezdte rövid szünet után a fiatal lány. – Egy kis faluba születtem Birmingham mellett 1885. július 12-én. Gyerekkoromat a szüleim farmján töltöttem. Miután elvégeztem az iskolát Londonba, jöttem, hogy egyetemre járjak, de sajnos nem vettek fel… Nos röviden ennyi.
- És honnan van az a furcsa puska, amivel lelőtte a királyra támadó medvét? – kérdezte Veronika.
- Puska? – értetlenkedett a nő. – Á… a pisztolyom.

Most Veronika arcára ült értetlen kifejezés.
- Ó el is felejtettem hogy maguk nem ismerik a pisztolyt… Ez a bátyám egyik találmánya. Tudja ő feltaláló. Sok minden újat talált fel.
- Például ezt a ruhát? – pillantott végig rajta Veronika.
- Á igen ez is az ő találmánya.
- És most mivel foglalkozik Mrs. Hall?
- Szólítson nyugodtan Victoriának!
- Victoria. – ismételte meg Veronika. – Szóval mivel foglalkozik?
- Jelenleg semmivel. – mondta zavartan a nő. – De egyébként afféle gyűjtő vagyok.
- Gyűjtő? És mit gyűjt?
- Állatokat. Kitömött állatokat.
- És ha nem dolgozik, honnan van pénz megvenni őket.
- Nem veszem. Én magam lövöm.
- Tehát vadász.
- Nem! – kiáltott fel a nő. – Vagyis igen. Mondhatjuk úgy is.

Még egy ideig elbeszélgettek aztán Victoria hazament és Veronika is elment megírni cikket, ami másnap meg is jelent a London Hírlapban. Nagy meglepetésére hamarosan Victoria felkereste telefonon. Sokáig beszélgettek. Veronikát furcsa érzés kerítette hatalmába amilyet eddig még sohasem érzett. Végül azon kapta magát, hogy arról beszélnek, hogy hol találkozhatnának ismét. A következő hónapokban egyre többször találkoztak és Veronikában egyre jobban megerősödött ez az érzés. Olyan volt mintha szerelmes lenne. Egyre jobban megkedvelte Victoriát és szemel láthatóan Victoria is őt. Néha valami furcsa csillogást látott a szemében.
És most majdnem egy évvel első találkozásuk után ott ültek azon az észak felé tartó vonaton, és óvatosan pislogtak egymás felé.
- Szóval miért is megyünk Skóciába? – kérdezte bizonytalanul Viktória.
- Egy ritka grampiani szirti sasért. – mondta Victoria és szelíden a lányra mosolygott.

Lassan egyre közelebb húzódtak egymáshoz. Hamarosan már karjuk érintette a másikét. Egymás szemébe néztek majd piruló arccal, fordították el a fejüket. Aztán Veronika lassan közel hajolt Victoriához és megcsókolta. Lágyan csókolóztak. Ajkaik úgy mozogtak egymáson, mintha teljesen összehangolták volna őket. Veronika óvatosan a formás mellekre tolta a kezét. Victoria kibontakozott a csókból majd kaján vigyorral a képén bezárta a kabin ajtaját és behúzta az ajtó előtt lévő függönyt. Vadul csókolózni kezdtek. Szinte izzott körülöttük a levegő. Victoria lassan letolta Veronika bőrkabátját és kigombolta a gyapjú pulóverét. Eközben Veronika sem tétlenkedett benyúlt a lány pólója alá és gyöngéden a hátát simogatta. Majd mikor már Victoria lehúzta róla a pulóvert, és kezeit visszadughatta a műszálas póló alá rögtön a melltartó csatjaihoz, csúsztatta apró kezeit és lecsatolta a fehérneműt. Fejét is bedugta a póló alá, és gyöngéden csókolgatni kezdte a formás, puha melleket. Victoria eközben nagyokat nyögött és a lány fenekét markolászta a nadrágján keresztül. Veronika szívogatni kezdte partnere ágaskodó mellbimbóit. Victoria nagyokat nyögött és közben kezei egyre jobban betértek Veronika bugyijába, míg végül mind a nadrág mind a bugyi lekerült a tulajdonosáról. Veronika lerúgta magáról a cipőjét, és közben megszabadította partnerét a pólójától. Most Victorián volt a sor lecsatolta Veronika melltartóját és miközben melleit csókolgatta, és a bimbóit szívogatta ujjaival egyre beljebb hatolt a lány lucskos puncijában. Veronika felsikoltott amint a hideg ujjak belecsúsztak a lyukába.

Victoria melleit markolászta, majd kigombolta a nadrágját és letolta a bugyijával együtt lassan egymásra, feküdtek és a vad csókolózás közben kölcsönösen, ujjazták egymást. A vad orgazmusok sorra követék egymást. Az isteni szeretkezésből csak az zökkentette ki őket, hogy a vonat hirtelen megállt. Victoria kinézett az ablakon és látta hogy a vonat megérkezett a stirlingi állomásra. Gyorsan összeszedelőzködtek és leszálltak a már indulni készülő vonatról. A vonat megállóban egy kocsi várta Victoriát. A két lány beszállt a járműbe és elindultak végig az utcán.
- Minden kész? – szólt hátra egy mély férfihang.
- Igen. – felelte a lány és egy háromcsöves, arasznyi hosszúságú, csillogó pisztolyt húzott elő az ülés alól.
- Ez meg mi? – riadt meg Veronika.
Victorián látszott hogy tiltakozni akar de valahogy nem tudott.
- Ha elmondom utána meg kéne, hogy öljelek. – mondta elhaló hangon.
- Biztos van más megoldás. – felelte Veronika.
- Tudod én, hazudtam neked. – kezdte Victoria. – Nem Birmingham mellett születtem, hanem Londonban és nem 1885-ben, hanem 2005-ben.

- Az lehetetlen. – hebegte Veronika. – hiszen még csak 1910-et írunk.
- Itt igen… csakhogy… mi…
- Most elmondod vagy sem? – szólt hátra ismét a férfi.
- Mi egy másik dimenzióból jöttünk, ahol már 2030-at írnak.
- Az lehetetlen.
A függöny elhúzódott és Veronika a kocsi első felében két férfit pillantott meg olyan ruhában amilyet még életében nem látott.
- És az én nevem nem Victoria Hall. Hanem Jennifer Garner.
- Jennifer Garner? A színésznő?
Victoria alias Jennifer értetlen szemmel nézett a két férfira.
- Sok világban van egy híres színésznő, akit Jennifer Garnernek hívnak. Úgy látszik itt is. Elképzelhető hogy az alteregód.
- Ő itt a bátyám. Joseph. Joseph Garner.

- Kik vagytok ti? – húzódott ijedten az ajtóhoz Veronika.
- Egy afféle titkos szervezet. – mondta a másik férfi.
- Ő Ewan McCartni. Afféle mindenes. Gépész, fegyverszakértő, tudós. Ő találta fel a dimenzióutazást. – mutatta be Jennifer. – Én vadász vagyok. Ahogy azt már eltaláltad. Ám nem olyan vadász, mint amilyenre gondolsz. Mindenre vadászom, ami él és mozog. Emberre, állatra, vámpírra.
- De vámpírok nem léteznek. – érvelt Veronika.
- Ebben a világban nem. De számos másikban igen.
- És hogy lehet, az hogy nálatok már 2030 van itt, pedig csak 1910?
- Tudod minden világ más. – felelte Ewan. - Sok világ máskor keletkezett, mint a többi. Van, amelyik még a jégkorban jár, van, amelyik pedig már a XXIV. Században. Ám a legtöbb egyöntetűen 2030-ban.
- És kinek dolgoztok?
- Annak, aki megfizet. Aki felkér. – válaszolta Joseph.
- És hol?
- Általában a mi világunkban bérelnek fel, de Jenn bármelyik világban vadászik.
- Izgalmas élet lehet.
- Az. De legtöbbször nagyon veszélyes is.
- Veletek akarok menni. – mondta Veronika egy félórányi csend után.
- Feladnád az itteni életed? – csodálkozott Joseph.
- Nekem itt nincs életem. Csak a munkám. És azt is bármikor itt hagyom. Főleg egy ilyen lehetőségért.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
- Akkor üdv a csapatban.

Folyt. köv.