Amikor eszmélek, az első dolog, amit a külvilágból felfogok egy kerek női popó a tenyeremben. Selymes tapintása és ismerős formája kellemes emlékeket ébreszt bennem. A baj csak az, hogy túl sok emlékkép tolul egyszerre az agyamba, és most nem tudom kiválasztani a helyeset.
Vajon a hajón vagyok Pangai- ról hazatérőben? Nem, az nem lehet, ott kedvesem a hajókabin ágyán aludt el, én pedig a fotelban. És hajó ringását sem érzem. Dacból nem nyitom ki a szemem, meg kell fejtenem, hol vagyok.
Nem lehetek a sivatagban és nem lehet An Gjal popója a kezemben, hiszen a sivatag homokjában nem lehet meztelenül aludni. Nem lehetek amazóniai cölöpházunkban a feleségemmel, mert nem hallom a víz szüntelen csobogását.

A hely lehet viszont a budapesti lakótelepi lakásom és mellettem a rejtélyes, kicsit csapzott Angyal vagy lehetek az Alpokban, Montecampione-ban és mellettem akkor is az Angyal fekszik. Nem tudok dönteni a hangok alapján sem – már kezdem azokat hallani – mert a halk suhogás lehet az alpesi szél, de lehet a távoli, hajnalban még gyér forgalom hangja is.
Kénytelen vagyok kinyitni a szemem. Az első, amit megpillantok az Angyal szép ívelésű háta, vállára omló sötét haja. No ez legalább stimmel. A válla fölött átpillantva a lakásom redőnyén átszűrődő halvány fényeket látom. Akkor itthon vagyok. Illetve már nem is igazán tudom, hol vagyok otthon, de ez biztosan Budapest. Megkönnyebbülök: szerencsére nem kell ismét új helyszínhez szoknom. Bár Tonga sem lenne rossz.

Valószínűleg közben önkéntelenül is simogattam a fenekét, megérzi, megmozdult és kissé felém fordult. Egyik cicije kikukucskált a takaró alól. Nagy puszit nyomok a hegyére. Kezem pedig a puncijára csúszik. Ettől megremeg, remegésével ölemet dörzsöli. Popója mozgatása ébresztgeti férfiasságom. Ezt megérezve fokozza mozgását, lábát kissé megemelve utat nyit kezemnek. Még elidőzök egy kicsit selymes szőrzetének simogatásával, majd ujjaim a vénuszdomb felöl a már nedves nyílás felé indulnak. Punciját úgy mozgatja, hogy ujjam mielőbb betévedjen az érzékenyebb részekhez.  Igyekszem kimondatlan kéréseit teljesíteni és végig simogatom a kívánatos rést. Csiklója szinte kiugrik a kapucnijából, hogy minél jobban a kezembe feküdjön. Érezhetően felajzottan ébredt és minél hamarabb el akart jutni a kielégülésig.

Miközben belemerülök e kellemes elfoglaltságba, ő hátranyúlva ágaskodó farkam veszi kezelésbe. Izgatottsága rám is átragad, ezt kedvenc végtagom határozott ágaskodása is jelzi. Ekkor ballábát az én lábamon átvetve, szélesre nyitja punciját és két combja között nyúl hátra, hogy farkammal simogassa punciját. Egyre gyorsuló mozgása nem tart soká, felpattanva, háttal nekem beleül a merev rudamba. Apró sikongatásai és elégedett mormogása váltogatják egymást. Érzem kéjnedveinek fokozódó árját és rendkívüli izgalma az én érzékeimet is felkorbácsolja. Szinte öntudatvesztésig fokozódik izgalmam, szemem előtt fürge angyalok repülnek versenyt üstökösökkel, mígnem a robbanó szupernóvák fénye vakít el. Egy pillanatnyi szünet után jövök rá, hogy a feltörő kéjes sikoly nem a szupernóvától származott, hanem Angyal torkából szakadt ki.

Alélt állapotomból lágy simogatás térít magamhoz. Egy nedves törülközővel tisztogat, amit valószínűleg a zuhanyozásából hozott magával. A zuhanyozására csak friss illatából következtetek, valahogy filmszakadásom volt. A simogatás hamarosan újra felajz. Ezúttal azonban nem sürgető az izgatása, izgalma inkább a meccs kezdetére váró drukker várakozására emlékeztet. Vállát, haját, majd hátát simogatva veszem át a lágy játék lassú ritmusát. Fokozatosan térünk át egymás érzékenyebb részeire és a szép lassan kibontakozó második szeretkezésünk közel sem olyan heves, de érzelmileg mélyebb. Tudatosan, a másikra is koncentrálva élvezzük minden pillanatát és amikor eljön a beteljesülés pillanata, egymást szorosan átölelve egy szenvedélyes csók kíséretében adjuk át magunkat a teljes élvezetnek.
Az élvezet még betölti szívem és agyam, tudom, hogy ilyen mélyen megérintő élvezetben még soha nem volt részem. Ha nem is volt olyan viharos, mint az első, mégis biztos vagyok benne, hogy ez hagy bennem maradandóbb nyomot. A még mindig tartó szoros ölelkezésünk a végtelenség érzését kelti bennem.
És ekkor tudatomba hasít a rideg valóság: nem a végtelenségben vagyok… a redőny résein már fény szűrődik át… Hol is van az óra? mennyi is az idő? te jó isten, már úton kéne lennem a munkahelyemre.
Kapkodva keltem fel, öltözködtem, kaptam be egy szelet kenyeret, kávét már nem is főztem magamnak. Aggódva néztem vissza az ágyban – már betakarózva – fekvő Angyalra. Csak nem sértettem meg hirtelen felpattanásommal? Szerelmes arckifejezése, mosolya megnyugtató volt és megérezte mi az az egyetlen mondat, amire oly nagyon vágytam:
- Aztán siess haza, itt foglak várni, és akkor mindent elmagyarázok.

2.
Lihegve estem be munkahelyemre. Kollégáim nem voltak ahhoz szokva, hogy ilyen későn érjek be. Komor tekintettel fogadtak:
- Siess a Főnökhöz, már vagy fél órája vár. Elég morcos volt.
Atya madár! Elfelejtettem, hogy délután egy projektindító megbeszélés lesz és ilyenkor a megbeszélést a Főnökkel kettesben szoktuk előkészíteni, megbeszélni a legfontosabb dolgokat és megrágni a feladatokat kollégák közötti kiosztását. Nem volt hivatalosan semmi címem, de a Főnök – hivatalosabban az irodavezető – már hosszabb ideje helyetteseként kezelt és nem titkolta, hogy szeretne előrébb jutni a ranglétrán és akkor rám bízná az iroda vezetését.
Bízva baráti viszonyunk erejében, nyugodtan léptem be irodájába:
- Bocs Főnök, kiesett a fejemből a ma reggeli megbeszélés és elbasztam az időmet.
- Ezt hogy értsem?
- Szó szerint.
Eddig igyekezett szigorú arcot vágni, de itt már elnevette magát:
- Máskor kezd korábban. – és ment tovább az életünk a megszokott kerékvágásban.
A következő meglepetés akkor érte, amikor a délutáni projektindító megbeszélés után nem csak a többiek szedelőzködtek, hanem én is felálltam – ahelyett, hogy kettesben tovább beszélnénk a részletekről, ahogy máskor – és elköszöntem.
- Ne haragudj, ma sietnem kell.
- Mi történt? Reggel csak abbahagytad, de nem fejezted be?
- Hát, valahogy úgy. – vetettem oda és már repültem is haza az Angyalomhoz.

3.
Legalábbis reméltem, hogy hozzá, mert a kétség még mindig ott bujkált a szívemben: ott lesz-e még? Ott volt. Számat eltátottam, amikor megláttam a terített asztalt, a gyertyákat, a pezsgőt az asztalon. Hát még, amikor a szépen tálalt sült húsra és a desszertre került a sor! És az volt a legcsodálatosabb, hogy mindezt az én agglegény háztartásom készletéből állította össze, amiből én máskor csak egy konyhaasztalnál összecsapott vacsorát tudtam kihozni. Igaz, a pezsgőt én is kivehetném a spejzből, de inkább fröccsöt szoktam inni.
Türelmetlenül vártam a magyarázatot, de a pillanat ünnepélyes varázsát nem lehetett kérdezgetéssel megtörni. Amikor evés után a második pohár pezsgőt töltöttem ki, Angyal kezdte a beszélgetést.
- Emlékszel a nyári találkozásunkra Montecampioneban, az Alpokban? Hát persze, nem is tudom, miért kérdem, tudom, hogy emlékszel. Hiszen ebből kezdődtek a bonyodalmak. Nem töröltem ki az emlékeidet.
Elmesélte, hogy az ő világából szabadon átjárhatott hozzánk és mi már előtte is találkoztunk, de az előző találkozásokkor minden emlékemet kitörölte. Csak halvány álomfoszlányok maradtak bennem, amit nem tarthattam valóságnak. Ezért volt bennem az Alpokban akkor is valami megfogalmazhatatlan várakozás.
- Nagyon megkedveltelek. – folytatta – És akkor meggyőztél arról, hogy emlékeid kitörlése önzés. De ez szabálytalan volt és a Bizottság nagyon rossz néven vette. Nem volt példa nélküli az eset. Már másokkal is történt ilyen. És ilyenkor tudod mi volt a döntés? Az hogy nem járhatnak többé ide-oda. Vagy otthon maradnak, vagy átköltöznek a ti világotokba. Az átköltözéshez az kell, hogy valaki befogadja őket, nem egy éjszakára, hanem egy életre. Aki családos emberrel kezdett, az ráfázott. Ha az otthonmaradást választotta, kényelmes de unalmas életet választott. Tulajdonképpen ott mindenünk megvan, csak szex nincs. És aki arra rákapott, az nehezen viseli a hiányát. Aki csak tehette inkább átköltözött.

- És te mit választottál? – kérdeztem aggódva. A kérdést eleresztette a füle mellett.
- Tudod ki egy ilyen átköltöző? Miurita. Kicsit füllentettem neked, hogy az interneten ismerkedtünk össze, már régről, odaátról ismerem. Most már három éve itt él. Ezért kellett találkoznom vele, hogy lássam az életét és tanácsot kérjek tőle.
Azonnal két kérdés fogalmazódott meg bennem. Az egyszerűbben megválaszolhatót tettem fel először:
- És hogy döntöttél?
- Rajtad múlik.
Megértettem és repesett a szívem az örömtől.
- És ez azt jelenti, hogy Miurita nem egy álom volt? Tényleg ott jártunk? Miért vannak akkor szakadások a történetben?
- Megpróbálom leegyszerűsítve elmagyarázni. Tulajdonképpen ott voltunk, de egy más idősíkban, ahova ugrással jutottunk. Ezért a szakadás. És te vittél oda.
Valószínűleg kérdőjellé görbültem, mert elnevette magát.
- Nem érted? Nem vagy egyedül vele. Én sem értem egészen. Az a lényege, hogy ki kellett derítenem, hogy hol is van és utána rá kellett vegyelek, hogy odavigyél. A hely és idősík változtatást csak együttes erővel tudtuk véghez vinni. De ehhez az kellett, hogy a szereteteddel megérezd, hova kell mennünk. Megvallom, kezdtem kételkedni a szeretetedben, amikor nem tudtad kitalálni, hova kell jutnunk. Először csak azt értetted meg, hogy valami meleg helyre kell mennünk, de két rossz kísérlet után már majdnem pontosan sikerült eltalálnod a helyet. Mindössze néhány órányi hajóútra voltunk a céltól. Akkor már biztos voltam az érzéseidben, és ott még jobban megbizonyosodtam róla. A hajóutat meg már el tudtam rendezni.

Eszembe jutott Miurita nedvességtől csillogó puncusa, Sophie hangosan sikítós orgazmusai és Judy mindig mosolygó barna szeme. És még számos punci. Zavarba jöttem.
- És te is átélted mindazt, amit én vizionáltam?
- Nem vizionáltad. Átéltük. Együtt és ugyanazt. – elpirultam és megint kinevetett.
- Ne szégyelld. Mindkettőnknek jó volt és abból derült ki, hogy mennyire szeretsz.
Ismét az értetlenség ülhetett ki az arcomra. Megértette a ki nem mondott kérdést.
- Abból, hogy nem nehezteltél rám. Most is inkább lelkiismeret furdalást érzel amiatt, amit te tettél és nem arra gondolsz, amit én tettem. Mert megbízol az érzéseimben. Én is a tiedben. Csak egy icipicit voltam majdnem féltékeny. És tudod kire?
- ??
- Judy-ra.
- De hiszen vele nem is … Vagy te intézted úgy, hogy vele ne keféljek?
- Dehogy is, azt te egyedül paccoltad el. És talán ezért hagyott benned mélyebb nyomott. De te nem válaszoltál a kérdésemre.
- Mire?
- Hogy befogadsz-e. Nem egy éjszakára. Örökre.
- Ez nem kérdés. Nagyon-nagyon boldog leszek, ha velem maradsz. Bármit vállalok érted. – és ezt nagyon őszintén gondoltam.

Ami ezután következett, az nagyon hasonlított egy projektindító megbeszélésre. A ruhásszekrény és a konyha átrendezésétől a reggeli felkelés időpontjáig sok mindenről beszéltünk.
- És még egy fontos dolog: névre van szükségem. Ha nem zavar, felvenném a te vezetékneved és szeretném, ha a feleségedként szerepelhetnék. De szükségem lenne egy keresztnévre. Valami olyanra, hogy hasonlítson a számomra oly kedves Miurita nevére.
Tényleg! most fogtam fel, hogy nincs is neve.
- Mit szólnál a Ritához? Benne van Miurita nevében.
- Az nem lehet. Már van egy angyal, aki ezt a nevet viseli és az is Magyarországon él. Igaz, nem Budapesten.
Néhány próbálkozás után a Murielnél kötöttünk ki. Elmondta még, hogy néhány napra vissza kell mennie, amíg mindent elintéz és utána végleg itt marad.
A napot egy újabb nagy szeretkezéssel zártuk. Amikor felébredtem, üres volt mellettem az ágy. Szívem elszorult: már megint csak egy álom. De papírt találok az éjjeliszekrényen:
„Drágám, ne izgulj, most minden valóságos volt. Néhány nap múlva tényleg visszatérek és nálad maradok örökre.
A te Murieled”

És valóban. Pár nap múlva megjelent és büszkén mutatta új papírjait, személyi igazolványt, jogosítványt és mindent, amitől valaki valóságos személy lesz.
- És már a nyilvántartásokban is mindenhol szerepelek – mondta büszkén. – A Bizottság azt is elintézte.
A közbenső napokat avval töltöttem, hogy munkahelyemen és barátaimnál célozgattam arra, hogy van valakim, akit nem futó kalandnak tekintek és meglepő változásokra számíthatnak. Így aztán könnyebb lett volt Muriel, mint titokban elvett feleségemet bevezetni a társaságaimba, ahova Muriel meglepően gyorsan beilleszkedett. Csodálatos egyéniségét minden társaság könnyen befogadta, megkedvelte. Legfeljebb engem tartottak bogarasnak, mert eddig ennyire titkoltam kapcsolatunkat és senkit nem hívtunk meg az esküvőre vagy legalább egy jó bulira.
„És boldogan éltünk, míg meg nem haltunk.” Más mese így fejeződne be, de a mi életünk nem ilyen egyszerű mese. Ennél sokkal bonyolultabban folytatódott.