Ez a nap is olyan volt, mint a többi pénteki nap, amelyet már végigéltem egyetemi éveim során. Minden pénteken hatkor felcuccolok a hátizsákomba, elhagyva a kollégiumi szobát, csakhogy hazaérjek kis falumba. Nyugodtan sétáltam az állomás felé, gondoltam, van még egy órám. Mikor kiértem a vasútra, meglepve érzékeltem, hogy egy árva lélek sincs ott.
Körülnéztem:
A peronon egy újságpapírt fújt a kora nyári langyos szél, a váróban égtek a lámpák, a pénztáros sehol… Nahát! Máskor tolongani szoktak!
Kiálltam a peronra, vártam a vonatot. Semmi. Még mindig semmi. Már be kellett volna állnia, két perc múlva hét. Az idő végtelenül lassan telt, de az is hiába való volt. A vonat nem jött. Negyed nyolc. A legközelebbi vonat csak nyolckor kell, hogy jöjjön. Ha az jön egyáltalán.

A peronon állva, semmittevés gyanánt belemélyedtem tekintetemmel az éjszakába. A csillagok parányi gyémántokkal tündököltek a fekete bársony ködös hullámaiban. A telihold borostyánként ragyogott az égen. Valahogy mindig elbűvölt a hold, mintha csak vele születtem volna a szívemben, gyönyörűnek, sőt, vonzónak találtam. Imádtam nézni órák hosszat, ahogy suhannak előtte a felhők, gyúlnak ki körülötte a csillagok. Olyankor megszűnt körülöttem a világ, mintha egy másik dimenzióba léptem volna.
Valószínűleg most is ez lehetett. Csak néztem a holdat, és éreztem átható bűverejét. Abban a percben kivételesen nagy hatással volt rám ez a telihold. Nagyobb hatással, mint máskor.
Abban a pillanatban valaki a vállamra tette a kezét. Olyat sikítottam, hogy visszhangzott a váróterem. Bár a mögöttem álló alakon kívül senki nem hallhatta. Megfordultam.

Egy fiatal srác állt mögöttem. Rejtélyes kinézete volt. Bor nadrág, bokáig érő borkabát, ing… Mindez színtiszta feketébe. Arca matt volt és enyhén sápadt, de olyan helyes, amit még életemben nem láttam. Hosszú szőke haja megbújt kabátja magas gallérjának rejtekében, zafírkék szemei csábítóan tündököltek.
- Ne haragudj.. Nagyon megijesztettelek? - kérdezte szelíd mosollyal, érzékien búgó hangon.
- Eléggé… Azt hittem… mm... Na, mindegy, mit hittem… - ráztam meg a fejem. Alig tudtam megszólalni, hihetetlenül zavarban voltam ezen tekintet láttán.
- Csak szerettem volna szólni, hogy beállt a vonatod… - mosolygott.
Egy vonat valóban állt a peronon. Nem is vettem észre, hogy megérkezett.
- Köszönöm, hogy szóltál… De... Várj csak! - visszafordultam. A srác sehol sem volt. Pedig két kérdésem is lett volna:
Egy... Honnan tudta, hogy melyik az én vonatom? Kettő... Ez a vonat olyan, mint egy úri járgány, miért menne ez Jászkun megyébe?

Kovácsoltvas kapu volt a vonat lépcsője előtt. Az egész vonat sötét volt, sehol egy lámpavillanás, vagy valami, sehol a kalauz. Egy nappal biztos eltévesztettem az indulást, megesküdtem volna Salamon minden kincsére, hogy sosem láttam még ilyen vonatot, pláne ilyenkor. Soha nem láttam még üresen az állomást este nyolckor.
- Milyen nap is van ma? - kérdeztem magamban. Az órámra néztem. 13.-a. Babonás létemre bepánikoltam volna, de abban a pillanatban nem féltem. Minden péntek 13-a számomra kész kín volt, szinte rettegtem. Na, de akkor! Kifejezetten jól éreztem magamat a baljós jelek ellenére.

Felszálltam a vonatra. Úgy tűnt nekem, az első kocsik csak alvási célt szolgálnak. Addig legalább lehetett szusszanni. Az első kocsiban elfoglaltam a helyemet. Feltettem a táskámat a fenti ágyra. Én magam lent foglaltam helyet. Pár pillanat múlva a vonat lomhán elindult, majd elhagyva maga mögött az állomás fényeit száguldott a sötétségben. Vagy az én szemem volt rossz, vagy tényleg nem égett az a gyertya az ablak alatt! Vígan lobogott a kis láng, míg én körülnéztem a fülkében. A padlón mélyvörös bársony szőnyeg, fehér selyemmel bevont ágynemű, mélyvörös ágytakaró, gyertyák mindenfelé. A mahagóni emeletes ágy lábai cikornyásan faragottak voltak, olyan régi grófi kastélyokban alkalmatos véséssel. Kezdtem otthonosan érezni magam. Ledobtam a kabátom a szemközti ágyra. Ha látná a nővérem, hol utazom, megpukkadna az irigységtől. Elvigyorodtam, ahogy elképzeltem az arcát, mikor közlöm vele, hogy milyen jól utaztam.
De akkor agyamba férkőzött az a szempár. A gyönyörű kék tekintet, szebben szikrázva, mint a legnemesebb gyémánt. De hová tűnhetett...

Ismét nagy sikítással köszöntöttem eme szempárokat. Mikor visszafordultam a szemközti ágytól, az én ágyamon a falnak dőlve, ölbe tett kézzel és csábos mosollyal üldögélt kedvenc szempárom gazdája. Nekiestem a szomszéd ágynak az ijedtségtől. Most már komolyan kezdtem félni.
- Hogy jöttél be? - kérdeztem minden üdvözlés nélkül.
- Ahol te is, az ajtón… - mosolygott haláli nyugalommal.
- Furcsa, én nem láttalak. - próbáltam szigorúan ránézni, de valahogy mégis kíváncsi lett vele szemben a tekintetem. Mit keres itt, pont ezen a vonaton? És vajon mitől ilyen szenvedélyes a kisugárzása?
- Mi a neved? - kérdezte barátságos mosollyal.
- Victoria… - szólaltam meg, miközben leültem a szomszéd ágyra, félretéve a kabátomat. - És a tiéd?
- Az nem fontos… - legyintett. Megvonta a vállát, majd mélyen belenézett a szemembe. Furcsa… Feltekerték a fűtést, vagy csak nekem lett hirtelen ilyen melegem?
- Mondd csak, hiszel a vámpírokban? - kérdezte. Szemében megcsillant valami.
- Nem tudom. Sok dologban hiszek. A vámpírokon még nem gondolkoztam el… - néztem rá zavartan.
Erre o lassan felállt, és leguggolt elém.
- És mi lenne, ha azt mondanám, egy már szemet vetett rád? - ismét felcsillant a szeme, de mosolya megmaradt.

Kicsit hátrébb húzódtam.
- Te vámpír vagy? - kérdeztem kissé félve a választól.
- Te hogy gondolod? - kérdezett vissza.
Végignéztem rajta ismételten. A hosszú borkabát, a sápadtság, a sötét alak, mind erre utaltak, ha jobban megnéztem még a fogai is kicsit hegyesebbek és hosszabbak voltak az átlagosnál.
- Az vagy… - törtem meg a hirtelen csendet. Egy darabig nem szólalt meg egyikünk sem. De bennem élt tovább a kíváncsiság. - Ugye nem akarsz megharapni?
Elmosolyodott. Elbűvölő volt a mosolya, egyszerűen fantasztikusan állt neki, és a hegyes szemfogai még egy kis pluszt is adtak hozzá.
- Az attól függ… - mosolygott.
- Mitől?
- Attól, hogy megkívánlak-e annyira, hogy meg is tartsalak egy örökkévalóságra. - mélyen nézett a szemembe, látszott rajta, nem kertel és nem is hazudik.
- Azt akarod, hogy óriás-denevér legyen belőlem, mindezt azért, hogy te vígan élhesd éjszakai világod? - cserfeskedtem.
- Nem leszel óriás-denevér… - csóválta meg a fejét. - Kellesz nekem. Háromszáz éve nem éreztem így senki iránt.

Megfagyott bennem a vér. Nem lettem ideges, a szívem továbbra is járta szabályos ütemű táncát, de kissé megijedtem.
- Háromszáz éve? - húztam össze a szemem.
- Nem is ismersz...
- Többet tudok rólad, mint gondolnád… - húzódott közel hozzám. Dobogott a szíve, határozottan éreztem, a bőre is árasztotta a meleget.
- Hallom a gondolataid, érzem a vágyaid, átélem a cselekedeteid, tudom, miket szeretsz. Mindent tudok rólad, és beleszerettem mindentudásom tárgyába…
Remegés futott át a hátamon. Nem félelemé, hanem kellemes, vágyakozó melegségé. Elmosolyodott. Ismét az a végtelenül helyes mosoly.
Közel hajolt hozzám. Nem bírtam mozdulni. Megsimogatta az arcom, mire én beleremegtem. Magához húzott és megcsókolt. Érzéki, forró, szenvedélyes… Átlagosnak tűnt volna egy átlagos embertől, de ez a csók mégis különleges volt. Hihetetlen érzést váltott ki belőlem.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen édes is lehet egy csók. Beleborzongtam, felváltva futkosott a hátamon a hideg és a meleg, és a végén már úgy éreztem repülök. Gyengéden átölelt az erős karjaival, akkor éreztem életemben először, hogy soha semmitől nem kell félnem, nem ér semmi bántódás.

Simogatta a hátamat. Tudom, hogy más volt, mint a többi csók, eddig egyik sem volt ilyen felkavaró. Édes lebegés költözött a szívembe, mintha álmodnék, nem hallottam a vonat zaját, olyan volt, mintha egy csendes kis szobában lennénk, távol minden élettől. Csak a heves lélegzetét és a szíve dobogását hallottam. A mámor nem akart elmúlni a fejemben, nagyon jól esett, nem is érdekelt már, hogy akar-e mondani valamit, vagy éppen beszél-e, a szívére hajtottam a fejem ültömben és behunytam a szemem. Éreztem, ahogy átöleli a fejem, mintha meg akarna valamitől védeni. Felnéztem a szemébe.
- Mit csinálsz velem? - esdekeltem, megcsuklott a hangom. A szemeit nézve már nem a szépség és a csillogás jutott az eszembe, hanem az izzó vágy, amit láttam bennük. Hihetetlenül gyönyörű volt, az előtt ilyen tüzet sose láttam férfiban. Közel hajolt és ismét megcsókolt. Nem érdekelt, mi lesz, csak érezzem ezt az érzést. Az első csók mámoros volt és mézédes, és a következő még édesebb. Soha életemben nem kívántam még úgy senkit, mint akkor Őt. A heves lélegzete róla is árulkodott. Hanyatt döntött az ágyon, és elkezdte csókolni a nyakamat. Nem érdekelt, hogy bármikor bele is haraphat a helyes kis fogaival, nem bántam.
- Tegye csak, ha akarja! Úgysem bánom! - gondoltam magamban. Felemelte a fejét és a szemembe nézett. Ismét az az édes mosoly.
- Még nem… - súgta csábító mosollyal.

Lassan lehúzta rólam a pulóverem, majd a nadrágomat, követve ajkaival és forró csókjaival az anyag útját. Mintha selyemruhába bújtam volna, isteni volt. Körbecsókolta a melleimet, végig a hasamat, majd a combjaim közé bújtatta a fejét. Rápillantottam. Átölelte a lábaimat, és csillag szemeivel a szemembe nézve egy csókot hintett a nagy ajkaimra. Futkosott rajtam a bizsergést, hihetetlenül jó volt. Csókolózott az altestemmel, nem bírtam levegővel, azon gondolkoztam, hogy vajon üres-e a vonat, mert elég hangos lehettem. Közeledett a vég, nem tudtam, hova kapaszkodjak, a kezemben agyon gyűrtem a lepedőt. Megérezte a helyzetet és feljebb csúszott. Nem tudom, mikor került le róla a ruha, és azt sem, hogy ki vette le róla, de tény, hogy gyönyörű teste volt. Finoman rám feküdt, közben a szemembe nézett. Egymás tekintetébe merültünk, csodáltuk egymás szemeit, mintha soha szebbet nem láttunk volna azelőtt. Lassan belém csúszott, éreztem, ahogy kitölt, ahogy árad el bennem a melegség. Átöleltem a hátát, de szemeink egymáshoz bilincselve maradtak.

Úgy éreztem alárendelt vagyok egy édes rabságban, nem tudtam, de nem is akartam megmozdulni, vagy behunyni a szemem. Lassú ritmusos táncba kezdett, minden mozdulata egyre feljebb repített, egyre nehezebben bírtam nyitva tartani a szememet. A tűz tartotta mindkettőnk pillantását életben. Láttam, tetszett neki, minden gyengeségem ellenére próbáltam nyitva tartani. De mikor a kéj ismét kezdett úrrá lenni rajtam, nem bírtam, hátravetettem a fejem, és behunyt szemmel élveztem a testét. Apró, halk nyögések törtek elő belőlem, még hevesebben vettem a levegőt, még vadabbul vert a szívem… De ekkor lassítani kezdett. Azt hittem, belehalok, olyan lassan érkezett az élvezet.
- Ne… - súgtam erőtlenül. Nem akartam, hogy lassítson, különben olyat robbanok, hogy beleremeg a vonat. Látva minden gondolatomat végtelenül lassúra fogta a tempót, én pedig vele együtt sóhajtoztam, nyögtem, egyik kezemmel elengedtem a vállait, és belemarkoltam a lepedőbe. Ő pedig gyengéden megfogta a kezet, a párnára hajtotta, és hagyta, hagy szorítson, hagy éljem ki magam. Végtelen lassan érkezett az orgazmus, majd szétszakadtam, az ujjaink elfehéredtek, olyan erősen szorítottuk egymás kezét.

Ahogy ívbe feszült a testem, és rázkódtunk mindketten az élvezettől, csupán annyit érzékeltem, hogy még közelebb hajol, a lehelete a nyakamat csiklandozza, majd a következő pillanatban a fogait éreztem a nyakamon. Amint megéreztem a fogait, rám tört egy újabb orgazmus, nem bírtam felkiáltani, elállt a lélegzetem, csak nyögni tudtam. Ahogy a hüvelyizmaim egyre erősebben húzódtak össze, o is átélte a nekem okozott élvezeteket. Ontotta belém a kéjnedveit, nem számított semmi, ki hallja meg, ki látja meg, mit teszünk. A testünk verejtékben úszott, kezünk ernyedten és puhán simult egymásba, ölelésünk nem szakadt el, a csendet egy ritmusra verő szívünk törte meg csupán. Verejtékező arccal, ártatlan gyermeki tekintettel pillantott rám. Majd meghaltam ott a karjaiban. Láttam a szemében, mit akar mondani, láttam és hallottam, mondja: Szeretlek… Én is téged… - szólaltam meg alig hallhatóan.

Ahogy néztük egymás szemeit az összetartás bűvös erejét éreztük, nem választhatott el már senki más. Egymás karjaiban aludtunk el, hallgatva a szerelmes szívek dobogását…
Furcsa… Milyen különös helyzetek adódnak az életben? Nem is ismertem, o se ismert engem, de a mai napig tiszta szívvel szeretjük egymást. Azóta hasonló és még szenvedélyesebb éjszakákat éltünk át együtt, és még fogunk is évszázadokon át…